YippiCola's Last.fm Journal

feb 6. darkest hour

Wed, 9 Feb 2011 19:00:32 +0000

annak ellenére hogy még csak február eleje van, ez máris a második nagyszabású koncert amiről beszámolót írok idén, úgyhogy egyelőre mindenképp elég jól fest ez a 2011. de annak sincs oka panaszra az évkezdéssel szemben aki nem ment ki Bécsig holmi Bring Me The Horizon miatt, ugyanis a Darkest Hournek köztudottan nagy kedvenc helye Budapest, így természetesen hozzánk is elhozták a 15. születésnapjukat ünneplő turnéjukat, amire még pár olyan nevet is hoztak magukkal mint a Protest the Hero meg a Born of Osiris (meg a norvég Purified in Blood, de őket zárójelbe rakom mert egyrészt nincs is olyan nagy nevük, na meg a csodás pesti parkolási lehetőségeknek köszönhetően úgy ahogy volt le is késtük őket.)

Darkest Hour, Protest The Hero, Born of Osiris @ Dürer kert 2011.02.06

a Born of Osiris nem egy nagy kedvencem, pár számukat szeretem csak különösebben, ezek közül is legfőképp az Open Arms to Damnation című darabot, ami a korábbi turnékkal ellentétben ezúttal a nyitószám szerepét töltötte be. ennek kurvára örültem is...volna, ha nem az utolsó pár másodpercére érek csak be, így viszont közel sem sikerült olyan hatásosan kezdenem a bulit mint szerettem volna. a továbbiakban főleg a The New Reign számai kerültek terítékre, félidőben két új darabbal fűszerezve, de az előzenekar-szindróma tünetei (összefolyó gitárok) miatt nem sokat sikerült kivennem belőlük azon kívül hogy a következő lemezen is sok szinti meg matek breakdown lesz, de ezt szerintem eddig is sejtette mindenki :D ezután jött az Abstract Art, amit valami dobpara miatt kénytelenek voltak félbehagyni a srácok, de pár másodperc elteltével már nyomták is tovább, majd a végére azért csak csak előkerült egy szám A Higher Place albumról is a Now Arise személyében. ezt az este három talán leghangosabb szava követte, mégpedig a FUCKIN' BOW DOWN! amely szám végeztével aztán le is vonultak a srácok és felhangzott a jobbnál jobb metálkór-slágerekkel operáló átszerelés soundtrack (all that remains, bleeding through, caliban, meg még mittudomén mik, néha igazán elővehetnék ezt a vonalat a koncertek utáni buszos diszkóban is...). nem volt rossz koncert ez, de azért nem is vágtam tőle hanyatt magam, az igazi parti nekem még csak ezután kezdődött.

Open Arms to Damnation
Brace Legs
Empires Erased
Recreate
Devastate
Abstract Art
Now Arise
Bow Down

rövidesen ugyanis a színpadon termett Rody Walker és baráti köre, illedelmesen bemutatkoztak ("we're protest the motherfuckin' hero, what's going on budapest?!") és bele is csaptak a lecsóba, ami aztán jó alaposan be is terítette nagyjából az egész közönséget. nem szántották föl a színpadot a zenészek, lévén az ilyen hiperaktív gyors tekerős matekos témákat azért odafigyelve lehet csak pontosan játszani (szerencsére itt már egész jól ki is lehetett őket hallani), de azért a stagediveolók jóvoltából így is megvolt odafönn a kellő mértékű mozgás. Rody Walkerre külön mondatot kell szentelnem, nem elég hogy mindent tökéletesen kiénekelt, de számok között még olyan felkonfokat is eleresztett hogy nem győztük a hasunkat fogni a röhögéstől, íme némi ízelítő:

ez utóbbi amúgy pont az egyik új albumos szám bevezetője volt, ami mellett még két másikat is eljátszottak, de igazából így elsőre a korábban már közzétett C'est la Vie-n kívül egyikből sem emlékszek sokra azon kívül hogy most is tele leszünk pörgéssel meg váltásokkal. a végére aztán jöttek a legismertebb slágerek, a Sequoia Throne, a Blindfolds Aside és a Bloodmeat, ami így az utolsó basszuskiállás és bumm nélkül kicsit furán zárta a bulit, de ez legyen a legnagyobb bajunk, abszolút kitett magáért a zenekar.

Wretch
Bone Marrow
C'est la Vie
No Stars Over Bethlehem
Goddess Gagged
The Reign Of Unending Terror
Dunsel
Sequoia Throne
Blindfolds Aside
Bloodmeat

Darkest Hour előtt aztán megint elkövettem azt a hibát hogy az utolsó pillanatban mentem hátra sörért, és persze alighogy kifizettem már fel is csendültek a Part II akusztikus gitárjai, úgyhogy az első pár szám alatt nem is nagyon merészkedtem a keverőpultnál előrébb, nehogy megint a nyakamban végezze a drága nedű. a Part II után meghallgattuk még a Doomsayer introját is, majd mindenki együtt (bár nem teljesen egyszerre) üvöltötte a "you were the only one..." nyitósort, és beindult a tánc. a remek kezdést aztán egyből megfejelték még a The Sadist Nationnel is, majd ezután jött a turné születésnapi jellegét ( = minden albumról játszunk számokat) is hangsúlyozó bemutatkozás. ennek szellemében az oldszkúl The Last Dance Massacre-el, majd a viszonylag friss The Tides-al folytatódott a buli, ez utóbbi volt az a pont ahol már nekem is muszáj volt előrevetnem magam a 2.-3. sor környékére, lévén az egyik legnagyobb kedvenc számom tőlük, Lonestar szólójától meg még most is örömkönnyek szöknek a szemembe. vááhh :D

a koncert következő része aztán visszavett a tempóból, először az Undoing Ruin lemez Pathos című átvezetője szólalt meg a hangfalakból, majd jött a Hidden Hands of a Sadist Nation nagyszabású zárótétele, a több mint 10 perces instrumentális Veritas, Aequitas, amihez az énekes John Henry is gitárt ragadott, a két Mike pedig állványokon várakozó akusztikusokon prezentálta a szám középső részét. nyilván ez idő alatt senki nem táncolt a pitben vagy szélmalmozott az első sorban, de személy szerint én mégse mondanám hogy ártott volna a hangulatnak ez a lassítás, csak annyi az egész hogy ez inkább az a fajta zene volt ahol csak áll az ember és tátott szájjal nézi a szólókat (persze ez erősen szubjektív, szoval azt is megértem ha valaki esetleg halálra unta magát...)

ezután viszont minden úgy ment tovább mint negyed órával előtte, jött az örökzöld With A Thousand Words To Say But One és megint mindenki üvöltött, táncolt meg stagediveolt (stagediveról jut eszembe, nemtudom már melyik szám alatt de volt fönn egy arc aki elhatározta hogy neki most mindenképpen pengetnie kell párat a basszusgitáron, szegény Paul meg alig tudott hova menekülni előle... na az ilyeneket azért nem nagyon kéne erőltetni). John egyébként többször is hangot adott a zenekar fővárosunk iránti szeretetének, felemlegette a magyar Dawncore-al turnézós/splitezős időket is az akkortájt íródott How the Beautiful Decay kapcsán, sőt még azzal is kedveskedtek nekünk hogy itt játszották legelőször a közelgő új lemez nemrég bemutatott Your Everyday Disaster című számát, amit egyébként egy az előző szám végén "fönnragadt" szerencsés leányzó stagediveja indított. totál nem számítottam erre a számra de nagyon örültem neki, nevezhetjük a koncert egy újabb csúcspontjának is.

a hátralevő számok leginkább az "alap" kategóriából kerültek ki (oké, az Into The Grey annyira mégse alap, viszont pont a másik kedvencem az utolsó lemezről), majd a Convalescence után szépen elköszöntek és levonultak a tagok. persze egyből beindult a "one more song" tárgyú követelőzés, aminek aztán hamar engedtek is, visszajöttek és belecsaptak a Tranquilbe, ami alapból egy újabb csúcspontot jelentett volna mivel ez is nagy kedvencem, na de ami a szám második fele alatt történt olyat nem sűrűn lát az ember... először is John szépen kiszerelte magának a dobcuccból az állótamot, előrehozta a színpad közepére és ott kezdte el ütni, majd kedvesen felinvitálta maga mellé a közönséget is, aminek következtében pár pillanaton belül több tucat ember lepte el a színpadot. én magam még az elsők között fölugrottam egy setlist zsákmányolásának reményében, ami sikerült is a dobcucc mellől, plusz még ott is ragadtam a nagy tömeg miatt, így alig egy-két méterről nézhettem végig ahogy Ryan (a dobos) és az erősítők mögé bemenekült gitárosok befejezik a számot. erről már sajnos nem találtam videót, de elmondhatom hogy igencsak ütős befejezése volt ez egy alapból ütős koncertnek, úgyhogy most már azért csak elsütöm a kedvenc jelzőmet is: EPIC! :D

Doomsayer (the Beginning of the End)
The Sadist Nation
The Last Dance Massacre
The Tides
Veritas, Aequitas
With A Thousand Words To Say But One
How the Beautiful Decay
Your Everyday Disaster
Into The Grey
Demon(s)
Convalescence

Tranquil

a hangszerek lehordása közben aztán John lejött az első sorokkal pacsizni meg fotózkodni, utána kinn a folyosón a PTH-s Rodyt is elkaptuk, de igazából szinte az összes zenészbe bele lehetett botlani valahol a busz vagy a büfék környékén, és mindegyikük tök szívesen elcseverészett meg fényképezkedett bárkivel aki megszólította. a végén még a turnébuszba is benézhettünk, ahol még kajával meg sörrel is megkínáltak, úgyhogy végszónak nem tudok mást mondani mint hogy kurva jó este volt, kurva jó zenével és kurva jó arc zenészekkel. még sok ilyen bulit idén!

jan 16. bring me the horizon (english version)

Fri, 21 Jan 2011 00:30:32 +0000

tek-one, the devil wears prada, architects, bring me the horizon @ arena vienna

before last week i've never been to vienna, and initially i didn't plan to go out this time either, even though i quite love tdwp and bmth and a few songs by architects too. however, a few of my friends were totally crazy about going to this show, so in the end i decided to join them.

getting there was quite easy as we found a bus that stops only one block away from the venue, which is in an industrial district with close to no interesting sights to see besides a number of huge smoking chimneys. the arena itself is and old slaughterhouse (or so i was told) now converted into a concert venue decorated with vivid-colored graffitis inside and outside, providing a nice contrast to the mood of the surrounding buildings. going inside, there's a large outdoors stage with a small pub on its right side and the main concert hall (also boasting a tall chimney) on its left. by the time the doors opened at 7pm quite a lot of people gathered outside, including a surprisingly high number of hungarians and other foreigners, but it only took a few minutes to get in so we had plenty of time to explore the place thoroughly. opposite the stage there is a large grandstand with protruding balconies on each side, there's a bar downstairs and another one upstairs, the latter opening into a large balcony, which serves as the smoking area, looking onto the outdoors stage. structurally, it's really a great venue. the prices were quite high for a hungarian wallet (t-shirts 25EUR, sweatshirts 45, draft beer 3.30) which i could complain about, but as far as i've seen the city during the night, basically everything costs twice as much as here, so i guess it was no big deal for the locals. a little more problematic is the fact that apart from a table football, there were no pastime oportunities, but actually we didn't even have any time to kill because right after the shows had ended, the place closed and security kindly sent everyone home. kindly as in if you weren't standing in line for the cloakroom and couldn't understand what guards were saying, they kindly grasped you and put you in the line. we thought this method could use a little bit of refining, but whatever. let's just get onto the shows at last.

Tek-One took the stage around 19:45 with the line-up of a DJ, a drummer and a black MC with long dreadlocks, and started blasting... dubstep, which genre really isn't my cup of tea, so i can't really tell anything else about them other than their two songs i could recognize, one of which obviously being their remix of BMTH's Sleep With One Eye Open (Tek-One). the other one was Dire Straits' Money for Nothing, which actually got me pumped for a few seconds, but after the famous intro riff it turned back into wubwubwub, so still no good times for me. in all honesty, i couldn't figure out neither how did they end up this tour at all (apart from having remixed BMTH), nor why were they playing at the very first slot. i mean, they would've been okay if they performed last, as an outro to the show or something, but this opening gig with the principle of "hey guys, we only got half an hour, so let's play 2 minutes from each song and then jump quickly into the next one" just didn't seem to make any sense.

and if i were strict, i could say the same conclusion about The Devil Wears Prada's set, because they basically sounded as if they were playing with the mixing set up for Tek-One still intact, that is, vocals, drums and synths sound great, with no guitars to be found anywhere. i mean, literally nowhere. up until i could faintly point out Assistant to the Regional Manager's guitar intro in a youtube video two days after, i totally thought that they had played it without that part. and while Dogs Can Grow Beards All Over's riff might have sounded quite good first, that also didn't last any longer than the moment when drums came in on top of it. really a shame, because the guys themselves seemed to be in top form, Mike joked around with us and even spoke a few heartfelt words (in addition to screaming his lungs out, of course), Jeremy nailed all of his clean vocal parts, and even the setlist was really good (i would have totally gone insane on Escape, had i been able to make anything out of its riffs), but with such a bad sound, this show didn't work for me at all.

Danger: Wildman
Escape
Dez Moines
Hey John, What's Your Name Again?
Dogs Can Grow Beards All Over
Outnumbered
Assistant to the Regional Manager

strangely, all of the sound issues were gone when Architects started playing, so after a few rounds of table football, i decided to head out to the stands and take a look at what's happening. Sam Carter & co. put on a great show with a high level of energy, epic singalongs during the clean parts, and a whole sea of lighters during Hollow Crown. i've heard some complaints about their setlist which consisted only of numbers from Hollow Crown and the upcoming The Here And Now, but seeing as how those two are their only records i am somewhat familiar with, i had no problem with the song choices. my main expectation was to hear Early Grave anyway, and there was no way they were not gonna play that, so basically everything else was just icing on the cake.

Follow The Water
Day In Day Out
Learn To Live
In Elegance
Dethroned
Delete, Rewind
Hollow Crown
Early Grave

then came the time when i decided to make my way deep into the sold out crowd, as Bring Me the Horizon was about to start playing. they took the stage a few minutes after 10pm and struck down on us with It Never Ends (forecasted by its intro as heard on their new album) immediately followed by Chelsea Smile. epic singalong commenced right with the first words, along with moshing, but that didn't reach the epic level until Pray for Plagues, when Oli called for a wall of death towards the end of the song (which he repeated about three more times during the show). it must be noted that while the musicians played every song really precisely, Oli's voice was quite weak, so he often passed his vocal parts over to the audience or the guitarist Jona, who also delivered the clean vocals in Fuck. The Sadness Will Never End saw Architects' Sam Carter grabbing a mic to sing his own parts, then it was the audience's turn to give their voices to Lights' lines in Crucify Me. during Football Season Is Over the guys brought out Tek-One's MC to "party till he passes out" and "dance till he can't feel his legs"... and to present some epic headbanging with his long dreadlocks . then came Blessed With A Curse, easily the highlight of the show for me, a truly epic song from start to finish (yeah, i know, i use the word 'epic' too often. i'm sorry and all), and they even announced that they are going to film a video for it, fuck yeah! after they finished the song, Oli simply started chanting the well-known lines starting with "We will never sleep", which triggered another epic singalong followed by some epic moshing, an epic wall of death, and then the epic dissappointment of realizing the show is over when the outro music started playing right at the moment they finished the song, eliminating any chances of an encore. what the fuck. okay, i know that Oli's voice needs some rest and he cannot scream for as long as he normally can. the problem is, even on a "normal" night they never play for longer than an hour, 11-12 song at the absolute most, and i find even that amount to be too little for a headlining show (unless you're Machine Head or something with lots of 8 minute songs, but BMTH is not that kind of band.) but i must admit, as long as i have to use the word 'epic' in such large amounts when describing a 45 minute show, i don't really have much to complain about. so i'm just gonna state it one more time: despite its length, this show was epicness at its most concise.

It Never Ends
Chelsea Smile
Pray for Plagues
Fuck
The Sadness Will Never End
Crucify Me
Football Season Is Over
Blessed With A Curse
Diamonds Aren't Forever

as i already mentioned, the venue closed shortly after and we were ejected into the night, which we then spent mostly with sightseeing (read: desperate and long-unsuccessful search of food and beer). we saw some epic avenues, an epic cathedral, an epic soviet memorial, and topped it all off with an epic sleep on the bus on our way home. EPIC.

jan 16. bring me the horizon

Tue, 18 Jan 2011 17:16:33 +0000

jelentem ezennel újabb kalandot pipálhatok ki az életemben, megjártam bécset. korábban sose voltam még kinn, és igazából eredetileg most se nagyon égetett a vágy, de pár haver totál eltökélte magát hogy erre a koncertre mindenképp el kell menni, szoval végül én is velük tartottam, lévén azért igencsak bírom a tdwp-t meg a bmth-t, és az architectsnek is akad pár száma amit szeretek.

tek-one, the devil wears prada, architects, bring me the horizon @ arena vienna

az odajutás elég könnyen ment, találtunk egy buszjáratot ami az arenától egy utcára tesz le, egy (így vasárnap este legalábbis) eléggé néptelen ipari környéken, ahol kb akármerre néz az ember, mindenhol mogorván füstölgő gyárkéményeket lát. ennek éles kontrasztja a kívül-belül mindenféle színes grafittikkel kidekorált aréna, ahol nagyjából U alakban fog közre egy (így január közepén legalábbis) értelemszerűen lezárt szabadtéri színpadot három épület, amik közül a baloldali a fő koncertterem (amiből a hely múltjáról tanúskodva szintén éktelenkedik egy méretes kémény), jobbra egy arena kocsma nevezetű létesítményt találunk, a harmadikban pedig nemtudom mi lehet, gondolom egy kisebb színpad vagy irodák. kapunyitásra már jelentős tömeg gyűlt össze kinn az udvaron, köztük meglepően nagy százalékú honfitárssal, komolyan kb 3 percenként leszólítottak hogy "jé, ti is magyarok vagytok?!", de pl pár szlovén arccal is összekadtunk, akikkel némi spanolás után egymás kocsmadalait kezdtük énekeltetni :D (ők fogalmam sincs miket nyomtak, mi a 100 forintnak 50 a felét, meg bepróbáltam egy kis ossiánt is, de értehetetlen módon a többiek nem akarták folytatni :[). nyitás után aztán viszonylag gyorsan zajlott a beengedés, úgyhogy bőven volt időnk belülről is felderíteni a helyet. a színpaddal szemben egy méretes lelátó, kétoldalt előrenyúló erkélyekkel, felül-alul bárpult, a dohányzóhely pedig egy a kinti színpadra néző szép nagy erkély, ilyen szempontból csillagos ötös a hely. póló 25 euró, pulcsi 45, (meglehetősen lötty ízű) csapolt sör 3.30, ezek miatt már reklamálhatnék, de igazából kb minden kétszer annyiba került mint idehaza, nem magyar pénztárcához vannak ezek szabva, na. az már tényleg kicsit problémás hogy ha éppen nem az aktuális zenekart nézi az ember, összesen egy darab csocsóasztal áll rendelkezésre mint időtöltés, de végülis amint befejeződött a koncert haza is zavartak mindenkit, kb ha nem álltál sorba a ruhatárhoz és nem értetted mit mond a szekus akkor fogott és odarakott, szoval úgy konkrétan időnk se volt elunni magunkat D: na és akkor ennyi rizsa után jöhet maga a koncert is:

a menetrendhez képest alig negyed óra késéssel, 7:45 körül kezdett a Tek-One, akik DJ / dobos / nagydarab raszta feka MC felállásban játszottak... dubstepet, amely műfaj konkrétan nagyon nem az én pályám, szoval túl sokat nem is tudok mondani róluk, a játszott számaik közül is összesen kettő darabot ismertem fel. ezek közül az egyik várható módon a BMTHnak készített Sleep With One Eye Open (Tek-One) remixük volt, a másik pedig a Dire Straits Money for Nothingja, amire egy pillanatra fel is csillant a szemem, de aztán a jellegzetes intro riff után ez is wubwubwubba fordult. amúgy tök nem értem hogy kerültek egyáltalán erre a turnéra (gondolom lespanoltak a BMTH-val remixelés közben), meg hogy ha már itt vannak miért nem utolsónak játszanak, levezetésnek még elmentek volna, de ennek a "na, kaptunk fél órát, próbáljuk meg felpörgetni a közönséget" alapú "na akkor minden számból benyomunk másfél-két percet aztán gyorsan ugrunk is a következőre" felépítésű fellépésnek nem igazán láttam értelmét.

és ha gonosz akarok lenni, nagyjából ugyanezt a végszót süthetném rá a The Devil Wears Pradara is, ugyanis kb úgy szóltak mintha az előbb belőtt hangosítást hagyták volna érvényben, azaz dob/szinti/ének faszán megvan, gitárok meg sehol. de olyan szinten sehol, hogy egészen amíg ma halványan meg nem hallottam egy youtube video elején a záró Assistant gitárintróját, én abban a hitben éltem hogy konkrétan anélkül játszották. a Dogs riffje mondjuk egész tisztán szólt, de az is csak addig amíg be nem jött rá a dob... pedig amúgy eléggé elemükben voltak a srácok, Mike viccelődött is velünk, beszélt pár szívhez szóló szót is, meg persze kiüvöltötte a lelkét is, Jeremy is nagyon faszán hozta a magas éneket, és a műsoridőhöz képest még a számválasztást is elég jól eltalálták (Escape! bazz mekkorát zúztam volna arra ha rendesen hallom is mi történik...), de nekem ez így akkor sem működött.

Danger: Wildman
Escape
Dez Moines
Hey John, What's Your Name Again?
Dogs Can Grow Beards All Over
Outnumbered
Assistant to the Regional Manager

Architectsékre aztán egy csapásra kitisztult a hangzás, úgyhogy pár környi/számnyi csocsó után ki is mentem a lelátóra jobban megszemlélni az eseményeket, és hát elég jó bulit csaptak Sam Carterék, folyamatos pörgés, sztédzsdájvingoló gitáros, a Hollow Crown alatt öngyújtótenger, a tiszta részeknél meg epic népénekeltetések, amely téren egyébként Sam maga is tisztesen helytállt ha arról volt szó. zeneileg is mondhatjuk hogy bejött a produkció, a Hollow Crown albumos (Early Grave rulez!) és az egyszerűbb újlemezes darabok egyaránt. ennél régebbről semmi nem volt, amire ugyan hallottam panaszt, de én személy szerint egyáltalán nem bánom, így is akadt jónéhány szám amit nem ismertem föl első körben, úgy csak még több lett volna... persze ez nem jelenti azt hogy nincs meg a teljes setlist, pár szónyi elcsípett dalszöveggel már csodákat lehet tenni :D

Follow The Water
Day In Day Out
Learn To Live
In Elegance
Dethroned
Delete, Rewind
Hollow Crown
Early Grave

Bring Me the Horizonra aztán muszáj volt közelebb hatolni a színpadhoz, hogy nem sokkal 10 után nagyjából a sold out tömeg közepén érjen a csapás, a lemezen hallott intróval felvezetett It Never Ends és a Chelsea Smile kettőse. rögtön az első szavaktól kezdve beindult az epic együtténeklés, meg persze a lökdösődés, de az igazán csak a harmadikként bevetett Pray for Plagues-re öltött epic méreteket, főleg mikor a szám végén Oli wall of deathre szólított mindenkit (amit aztán még vagy háromszor meg is ismételt az este folyamán), ez volt az a pont ahol jobbnak láttam meghátrálni és inkább jobboldalt megvetni a lábam. amúgy a zenekar abszolut pontosan játszott, viszont Olinak szinte semmi hangja nem volt, a konferálások közben is alig jöttek ki hangok a torkán, monjduk ehhez képest az üvöltések terén még viszonylag korrektül teljesített, de azért ezeket is elég sűrűn adta át a közönségnek vagy a gitáros Jonának - aki amúgy remekül helyt állt ilyenkor és a Fuck tiszta énekes részeinél is. a The Sadness Will Never Endben pont kéznél volt Sam Carter is a saját témáihoz, a következő Crucify Me-ben pedig a közönségnek jutottak a Lights-féle danolászós részek, de ezeket sajnos már nem sikerült olyan epic formában megszólaltatni mint a nyitószámok alatt tettük. a Football Season Is Overben aztán a Tek-One MC-jét is előhívták, hogy együtt partizzon és táncoljon velünk amíg ki nem dől és már nem érzi a lábait (meg epic headbangelést prezentáljon a rasztáival... igen, túl sokat használom az epic szót. sajnálom.) majd jött a Blessed With A Curse, ami nálam a koncert csúcspontját jelentette, még úgy is hogy Lee Malia a legtöbb szólóhoz hasonlóan ezt is kissé félvállról vette, de annyi baj legyen, a hidegrázás így is megvolt már a szám első hangjaitól fogva. és nemsokára klipet is fog kapni, óje! ezután Oli bármilyen felkonf nélkül belekezdett a we will never sleep... kezdetű sorokba, amiből hamar újabb epic tömegéneklés kerekedett, aztán epic zúzás, aztán epic wall of death, aztán epic pofátlanság amikor a metallicásan elnyújtott befejezés záróütésére már fel is hangzott az outro muzsika, kizárva ezzel bármiféle ráadás lehetőségét. persze végülis jogosan lehetne azzal védeni őket hogy Olinak nincs hangja és nem bírja annyi ideig mint általában, na de általában sem játszanak egy óránál többet, 11-12 szám a plafon, és én személy szerint még azt is bőven keveslem egy headline műsorhoz (kivéve ha a Machine Head vagy az Isten Háta Mögött vagy és 8 perc körüli számokat írsz, de a bmth-nak nemigen akad ilyenje a Suicide Seasonön kívül)... namindegy, igazából amíg egy 45 perces műsor leírásánál is ilyen mértékben használom az epic jelzőt addig nagyon nincs okom panaszra, inkább le is írom mégegyszer hogy ez a koncert bizony a hossza ellenére is tömény epicness volt.

It Never Ends
Chelsea Smile
Pray for Plagues
Fuck
The Sadness Will Never End
Crucify Me
Football Season Is Over
Blessed With A Curse
Diamonds Aren't Forever

ezután ahogy mondottam vala a drága jó szekusok rövid időn belül kitessékeltek minket az éjszakába, amit aztán leginkább városnézéssel (értsd: sikertelen és elkeseredett kaja- és sörkereséssel) töltöttünk, láttunk pár epic sugárutat, egy epic templomot, egy epic orosz emlékművet, aztán hazafelé aludtunk egy epicet a buszon. EPIC.

if anyone is interested in reading an english version, let me know.

okt 14. dark tranquillity

Sat, 16 Oct 2010 15:45:50 +0000

Where Death Is Most Alive tour pt. II
Dark Tranquillity & Insomnium @ Dürer kert

iiigen, tegnap(előtt. így jár aki nem tölti föl időben a beszámolóit) végre elérkezett a nap amit év eleje óta kb mindennél jobban vártam, magyarországon a dark tranquillity! a legutóbbi a38as koncertjük életem legnagyobb kihagyott bulijaként szerepel vörös betűkkel a naptárban, bár igazából akkor még a 3 turnétárs miatt fájt a szívem, a dt zenéjéhez még mondjuk úgy hogy kevés voltam, azóta viszont odáig fajultak a dolgok hogy A legnagyobb kedvenc zenekarommá lettek, így mikor februárban kiderült hogy jönnek, egyértelmű volt hogy ha törik-ha szakad nekem ezen ott kell lennem! a dolog poénját az adja hogy múlt hónapban sikerült is eltörnöm a felkaromat, de nincs mese, a dt az dt, megyünk és kész. sovány vigasz, hogy egyik haverom barátnőjének meg a bokája sérült le, szóval legalább nem egyedül voltam rokkant D:

kb fél8 körül értünk dürerhez, kinn még megálltunk sörözgetni a turnébusz mellett, amiből aztán rövidesen elő is jött daniel és anders, nekem persze egyből beütött hogy na akkor most szépen összehaverkodok velük, de hirtelen zavaromban csak egy HEY!-re futotta, amire ők kedvesen visszamosolyogtak, aztán bementek. nem is értettem miért lettem kiröhögve hogy milyen kifinomult a spanolótechnikám.... :D
bemenetelkor aztán első dolgom volt betámadni a merchpultot, előzetesen nem túl alacsony árakra de cserébe tetszetős dizájnokra számítottam, de a valóság mindkét becslésemet felülmúlta. pólók 5000 forint, cipzáros pulóver 9000, téli sapka 4000... ez utóbbi tényleg durván túlzás, viszont a turnépóló meg a pulcsi olyankurvajól néztek ki hogy nem volt szívem otthagyni őket. támogatom a zenekart ha már cd-ket nem is veszek, na :D

az előzenekari szerep betöltését ugyebár egy nemzetközi szavazáson lehetett elnyerni, ami nálunk végülis a budapesti Inceptionnek sikerült. némileg csodálkoztunk hogy hogy sikerült megelőzniük olyan bandákat mint az aggregator vagy a casketgarden mikor korábban nem is találkoztunk a nevükkel, viszont myspace alapján egész kellemesnek tűntek a nótáik, tényleg eléggé egy vonalba esnek a dt-vel meg az insomniummal is, persze közel sem olyan zseniálisak, de úgy gondoltam ha megfelelően elő tudják adni magukat, tökéletes nyitóbanda lehetnek. namármost az előadásmóddal nem is lettek volna komoly gondok, viszont a hangosítás kb agyonvágta a bulit. hiába volt olyan az énekes mintha anders fridén 15 évvel ezelőtti énje reinkarnálódott volna benne, mert a gitárszólókból/dallamokból kb semmit nem lehetett hallani, ami azért elég erősen le tudja húzni egy melodeath buli élvezeti mutatóját. mondjuk voltak azért szintitémák is bőven, még hallani is lehetett őket, de azok is hatásosabbak lettek volna ha nem gépről mennek hanem van plusz egy arc aki játssza őket ...bár hogy hol lett volna még hely neki a színpadon, azt nem tudom :D egyébként meglepően keveset játszottak a srácok, alig fél óra után már pakoltak is el, de azért egy ráadás számot így is sikerült belekalkulálniuk a szetbe, ami kissé merész húzás, lévén nem veszett meg értük a közönség, de ha meg tényleg lemennek 5 szám után akkor meg az lenne a bajom, szóval inkább be is fogom a szám :D

kissé furán hatott hogy a szünetekben az Audioslave self-titled albumának is pont a lassabb számai szóltak a hangfalakból, én mondjuk imádom őket, el is énekelgettem vígan, de nem tudom hogy a közönség mekkora hányada érzett hasonlóképpen :D amúgy ha már a közönségnél tartunk, minimum huszonéves átlagéletkorú, túlnyomórészt különféle melodeath-bandás vagy ahhoz kapcsolódó fesztiválpólós arcokkal volt tele a hely, sehol egy olyan szélmalmot játszó fültágítós arc akik miatt múltkor grindrise feszten effektíve nem mertem a színpad 10 méteres közelébe menni, de még csak pogózást vagy hasonlót se nagyon láttam. inceptionön mondjuk érthető hogy a haverokat leszámítva miért nem nagyon indult be a közönség, meg az insomnium se épp az a ledarállak-zene, de még dt-n is csak 5-6 arc volt akik némileg fizikálisabb formában fejezték ki hogy ők most nagyon élvezik a zenét. a legtöbb ember ide azért jött, hogy megnézze a koncerteket, ennek köszönhetően a törött kezemmel is bárhol biztonságban éreztem magam, na az ilyet már szeretem.

viszont ha a hangulatot nézzük, már az Insomnium kezdésekor nagyon elborultak a dolgok. ugyebár egy erős progos/doomos ízzel bíró finn melodeath csapatról van szó, akik ennek az íznek megfelelően nem is csaptak bele a levesbe egyből, hanem a szép lassan felépülő Equivalence/Down With The Sun kettőssel nyitottak, ami nekem itthon hallgatva sose ütött be túlzottan (mint ahogy úgy igazából pár számot leszámítva az egész zenekar sem), ott helyben viszont annyira magával ragadott ez a lassú borongós atmoszféra hogy kb az egész koncert alatt csak álltam és lestem. ahogy láttam a közönség nagy részét is hasonlóan érintette a dolog, semmi durvulás csak bólogatás meg némi taps meg hey-hey, a számok között viszont elég hangos éljenzés ment, Niilo-ékon látszott is hogy kissé meg vannak illetődve a fogadtatástól. pedig tényleg csak dícsérni lehet a performanszukat, kellően lelkesek és hálásak voltak végig, beleélték magukat a zenébe, a jobb oldali gitáros Ville korrektül szolgáltatta a legutóbbi albumon fel-felbukkanó tiszta énekes részeket, és itt már azok a sajátos szomorkás dallamok is kellően kivehetőek voltak amik tényleg elengedhetetlenek az Insomnium élvezetéhez. a setlist egyébként leginkább középtempós vagy lassabb darabokból állt, előzetesen reménykedtem hogy elsütnek egyet-kettőt a gyorsabb számok közül is (gondolok itt elsősorban az Against The Streamre és az Into The Woodsra), amikből aztán végülis csak a nemrég megjelent Weather the Storm került bevetésre (sajnos Mikael Stanne vendégvokáljai nélkül), de így utólag azt mondom, nem is kellett ide több gyorsulás, ez a koncert így volt kerek egész, ahogy volt.

Equivalence
Down With The Sun
Where The Last Wave Broke
The Killjoy
Weather the Storm
The Harrowing Years
The Gale
Mortal Share
Devoid of Caring
Weighed Down With Sorrow

ezután egy elég hosszú átszerelés következett, aztán majdnem pontban 10 órakor vette be a színpadot a Dark Tranquillity az At the Point of Ignition című új számmal. igazából könnyen találhattak volna jobb kezdőszámot is, pl a rögtön utána játszott The Fatalist nekem eléggé úgytűnik hogy a zenekar egyik fő slágerévé fogja kinőni magát, de azért persze a háttérben feszülő vetítéssel meg Stanne hiperaktivitásával megtámogatva így is kellően hatásosan indult a buli. rövid bemutatkozást követően aztán el is indultunk visszafelé az időben, hogy a hatodik számnál megérkezzünk 1995-be, ahol aztán a minden irányból repkedő The Gallery! felhördülések szépen bele is fojtották a felkonf további részét szegény Mikaelbe. persze ő erre csak mosolygott, mintha meg lenne lepődve és még sose tapasztalt volna ilyet, majd miután végre sikerült bejelentenie, eljátszották a kultikus album címadóját. az a durva amúgy, hogy szerintem kb minden este ugyanebben a fogadtatásban részesülnek, és mégis akárhány cikket olvasok, akárhány videót látok, mindegyikből az jön le hogy minden este ugyanolyan őszintén örülnek a közönségüknek, Mikaeltől a százhuszadik alkalommal is őszintének hatnak a "holy shit you guys are unbeliiiiievable!" és hasonló megnyilvánulások, a performanszába pedig kétségtelen hogy napról-napra szívét-lelkét beleadja, és ezek miatt merem kijelenteni hogy a világ egyik legjobb frontemberéről van szó.

engedjétek meg hogy megálljak most kicsit és adjak egy tanácsot kedves koncertrejáró felebarátaimnak: ha a kedvenc bandád koncertjére mész, NE nézd meg előre a setlistet! a nine inch nailssel még szerencsém volt mert minden egyes nap más számokat játszanak, de tavaly In Flames-en igencsak ki voltam akadva mikor nem kaptam meg a várva-várt Episode 666-et, és most is hasonló helyzet állt elő amikor a nyugat-európában a The Gallery után esedékes One Thought kimaradt. mert hiába voltam úgy koncert előtt (talán életemben most először) hogy "tökmindegy mit játszanak, mindenképp isten lesz", ha az ember meglátja hogy bevették a setlistbe azt a két számot amikben hónapok óta reménykedik de valós esélyt eddig nem látott rá, az simán rátesz még egy lapáttal a lelkesedésére. aztán amikor elmegy a koncertre és mégse hangzik el az adott szám, az ugyanúgy vissza is vesz belőle, és csak egy "bazz, be lettünk húzva egy számmal.." gondolatot hagy a helyén. csütörtökön ez velem kétszer is megtörtént.. így se az amúgy nagy kedvencek The Wonders at Your Feetet, se a Shadow in our Bloodot nem tudtam maradéktalanul kiélvezni, és az Iridiumnál sem történt meg az az áttörés amit reméltem hogy majd a koncert meghoz (ez az egyetlen szám a We are the Void-ról, aminek a mai napig nem sikerült beütnie). ami végre visszaültette belém a mindent elsöprő pörgést, az a Focus Shift volt, és igazából nagyrészt ez is csak azért, mert egyik korábbi setlisten se láttam és meglepetésként ért a bevetése. értitek miért mondtam? ha nem tudod hogy mi lesz, minden számnak örülsz, és egyiket se hiányolod. :D
(oké persze vannak amiket így is, pl a My Negationért minden körülmények között vérzett volna a szívem, az a szám komolyan valami leírhatatlan... na de ebbe most inkább nem is megyek bele.)

a következő szám előtt Mikael megkérdezte hogy mit szeretnénk hallani, erre megint jöttek a különféle bekiabálások Terminustól The Treason Wallon át Punish My Heaven-ig, egy darabig eljátszadozott velünk hogy "no, not yet" meg "we've already played that...", majd sejtelmes hangon bejelentette az Iciphert, amit annak ellenére hogy nem tartozik a fő slágerek közé, újabb hatalmas éljenzés fogadott. szintén a közönség lelkesedését ecsetelendő, a koncert ideje alatt végig nagyjából minden második szám után felhangzott a dark-tran-quillity, dark-tran-quillity! kórus, sőt a fő szet csúcspontját jelentő Misery's Crown-nál a tisztaénekes verzéken kívül még a gitárszólót is egyként énekelte mindenki, komolyan tisztára a milánói dvd-ben éreztem magam. ezután jött még a Haven címadója, majd a bejelentés hogy az utolsó szám következik, újra elhangzott a kérdés hogy vajon melyik legyen az, kb az előzőhöz hasonló eredménnyel, majd végül az örökzöld Punish My Heavennel fejeződött be a szet.

újabb egy-két percnyi kántálás után felhangzott egy sziréna, aztán a zenekar visszatért és töretlen lendüettel folytatták a bulit a Final Resistance-el. ezután jött a második csalódás a The Sun Fired Blanks hiánya miatt, de ezen már a ThereIn újabb hatalmas együtténeklései és ooóózásai miatt időm sem volt fennakadni, azt viszont meg kellett állapítanom hogy tényleg kicsit sűrűbben kéne elsütniük a tiszta énekes trükköt, illetve kicsit több olyan számot kéne berakni a koncertprogramba amiben már elsütötték, mert az ilyen számoknál hihetetlen magasságokba emelkedik a hangulat. (bele se merek gondolni mi lenne ha az abszolút kedvenceim közé tartozó Her Silent Language-et vagy On Your Time-ot eljátszanák..) ezután kaptunk még egy ígéretet Mikaeltől hogy amint tudnak vissza fognak jönni, aztán a koncert természetesen a Terminussal zárult, ami megintcsak nem a legszerencsésebb választás, legalábbis engem úgy föl tud pörgetni az a szám hogy az kitartana még 3 másikon át és igazán sajnálom ezt a lehetőséget kihasználatlanul hagyni, de hát mit lehet tenni, ha vége akkor vége. az Iridium ereszkedő outrojának hangjaira aztán az egész zenekar előrejött az első sorokkal pacsizni, osztottak pengetőt meg dobverőt is, nekem pont nem sikerült elég közel kerülnöm hozzájuk, de gondoltam sebaj, majd ha elpakoltak még úgyis elkapom őket.

At the Point of Ignition
The Fatalist
Damage Done
Lost to Apathy
Monochromatic Stains
The Gallery
The Wonders at Your Feet
Iridium
Shadow in our Blood
Focus Shift
Icipher
Dream Oblivion
Misery's Crown
Haven
Punish My Heaven

Final Resistance
ThereIn
Terminus (where Death Is Most Alive)

nagy bánatomra azonban ezt sem sikerült mert kb fél óra várakozás után haverék úgy döntöttek ideje hazairamodni, én meg inkább nem maradtam ott tökegyedül, akármennyire is szerettem volna találkozni a tagokkal, ha betartják a szavukat, úgyis lesz még rá alkalmam. erről az estéről pedig összegzésül annyit hogy a setlisttel kapcsolatos kifogásaimon kívül semmi panaszom nem lehet, az insomnium és a dt is fantasztikus showt csinált, abszolút elégedetten jöttem el a dürerből.

aug 18.-21. azfeszt

Thu, 26 Aug 2010 15:09:21 +0000

na kérem tisztelettel megjártuk az (odab)azfesztet, jó volt, nem is kicsit, úgyhogy most írunk is róla, nem is kicsit. :D

SZERDA

az előzetes tervekkel ellentétben reggel 6 helyett 10 óra után indultam el itthonról, kb délre ért föl a vonat a délibe, onnan nyugati, majd heves anyázás hogy milyen sokan vannak a pénztárnál, úgyhogy pótjegyes intercity helyett az 5 perccel később induló mezei gyorsvonattal indultam el debrecenbe. szerencsémre hamar összeakadtam pár jólelkű fiatallal akik szintén a fesztre tartottak, úgyhogy nem telt unalommal a három plusz másfél órás út, ami alatt az is kiderült hogy egyikük a The Sharon Tate dobosa, és nuskullról valamennyire ismerjük is egymást. yeah :D
kb 6 órára értünk ki a fesztiválra, ami nekem úgy ahogy van első végigjárásra kurvára bejött. tök jól átláthatóan vot megcsinálva a kempingrész, abszolut nem volt tömegnyomor (sőt, az erre elkerített terület méretéhez képest szerintem kifejezetten kevés ember volt - bár azért a képek alapján a reggeli sort nem szivesen álltam volna végig), 3-4 perc sétával el lehetett jutni a fesztiválon belül bárhova még a VIP bérlet adta átvágási lehetőség nélkül is, és még a szekusok is jó arcok voltak, szoval tök jó családias volt az egész. az meg külön örömmel szolgált hogy random belebotlottam olyan itthoni ismerősökbe is akikről nem is tudtam hogy ottlesznek :D

igazából első nap nem nagyon volt olyan zenekar akik különösebben érdekeltek volna, a Slaughter at the Engagement Party-t leszámítva, de az ő fellépésük alatt még bőven szolnok környékén ültem a vonaton, szoval leginkább haverkodással meg iszogatással telt az első este. azért a kemping színpad külföldi zenekaraiból megnéztem pár számot, de a közönség nagy részével ellentétben engem se a Strike Anywhere, se a The Ghost of a Thousand pankenrollja nem mozgatott meg túlzottan. előbbiből kb annyi maradt meg hogy egy kis ember közepes rasztákkal nagyon kiabál :D utóbbiból pedig hogy játszottak egy Back in Blacket, a ráadás szám alatt meg elég rendesen beégette magát a magyar közönség. wall of deathet akart csinálni a zenekar, a tömeg szépen szét is nyílt, az énekes elmagyarázta hogy 4-re indulunk, közben csak a basszer pengetett valami alap témát, aztán az egyik gitáros bekiabált hogy ARE YOU READY? erre hirtelen mindenki összerohant... a bandatagok fölött jóformán látni lehetett a WTF tartalmú gondolatbuborékokat, inkább nem is próbálták meg újra szétválasztani a tömeget, befejezték a számot és joccakát. utánuk jött a kaliforniai First Blood, akiknek ugyan szintén nem leszek nagy rajongója, de ott helyben azért eléggé felpörgetett a srácok tuskó thrash riffekkel és tuskó breakdownokkal átszőtt tuskó hardkórja. hiába, na, metálos vagyok, sokkal jobban megmozgat egy zene ha nem csak annyi kemény benne hogy valaki üvöltözik hanem tényleg van súlya is az egésznek. márpedig ennek eléggé volt. utánuk még belefüleltem a Grand Mexican Warlock kezdésébe, de aztán úrrá lett rajtam az álmosság és inkább elraktam magam télire.. (előző nap volt a születésnapom, ne is kérdezzétek.. :D)

CSÜTÖRTÖK

a reggeli útitervünk úgy nézett ki hogy 10 körül be a városba, egy kis bevásárlás, egy kis kocsmázás, aztán az 1 órás busszal vissza a fesztre, és pont el is érjük a Till We Drop kezdését. ez mind szép és jó is lett volna, de hiába vártunk rá fél órát a főtéren kb egy tucat szerencsétlen sorstárssal, a fesztiválbusz nemhogy menetrend szerint, de konkrétan sehogy nem járt, így aztán csak a helybéli Jucika néni kedvességének köszönhetjük hogy nagy nehezen visszajutottunk a fesztiválra... a TWD meg addigra már eléggé a szetje végén járt, csak az I wanna love / fuck you című Akon / Snoop Dogg remekmű pop-punk átiratát, meg a Twenty Two című slágerüket sikerült elkapni, amik alatt pörögtek, ugráltak, vigyorogtak a srácok, de nekem sajnos kevés volt ahhoz hogy igazán átérezzem a bulit. majd legközelebb *
ezután kipróbáltuk a termálmedencét, jó hogy van meg minden, de nem mondanám hogy 30 fok melegben egy szintén 30 fokos medencében elmerülni a lehető legfelfrissítőbb élmény D: persze éjjel biztos jó lehetett, csak akkor meg olyan hideg volt a levegő, hogy inkább nem vállalkoztam arra hogy a kemping legvégéből fürdőnadrágban előrezarándokoljak...
a következő zenekar akiket megnéztünk a Don Gatto volt, korábban már láttam őket fezenklubban és nem igazán ütött be a zenéjük. na hát az most se, viszont amilyen showt lenyomtak a srácok, az előtt le a kalappal. kb a harmadik számra értem ki a kempingből, és egyből az a látvány fogadott, hogy Bali lesétál a színpadról, előrejön a közönségbe, aztán be a sörsátorba, és mindezt gitározás közben! a vezetéknélküli technika csodái, ugye. ja, meg a legmélyebb húron 0-1-3-1 riffeké, amik lejátszása nem igényel nagy odafigyelést így még mást is tud közben csinálni az ember :D ez amúgy a következő számnál is jól jött, ugyanis itt elszakadt egy gitárhúr, Bali meg szépen hátrasétált a furgonhoz és fél kézzel mutogatott az egyik segítőnek hogy honnan vegye elő a tartalék húrokat. persze a másik kezével továbbra is szolgáltatta a paraszt témákat. a szám végeztével aztán viccesen megjegyezte hogy támogassuk a zenekart 300 forinttal hogy ne csődöljenek bele az elszakadt húrba, majd nekiállt újrahangolni a gitárját, mire valaki a közönségből bekiabált hogy "trú pankzenekar nem hangol!!"... erre Bali elővette a lehető legcsúnyább nézését, majd megszólalt: "ne szórakozz Vinnie Stigmával, öcsi." :D persze voltak még említésre érdemes pillanatok bőven, lévén a következő két szám alatt először az állótam egyik lába, majd az egyik mikrofon esett le, ezek "600." és "900. lassan már nem lesz több felszerelés a fesztiválon amiben nem tennénk anyagi kárt" bejelentésekkel kerültek nyugtázásra. és mikor tényleg azt hinné az ember hogy innen már nincs ami elromoljon, a dobos cipőfűzőjének kikötődése miatt is meg kellett állni egyszer :DDD szoval ha zeneileg nem is, de mindenképpen a fesztivál legviccesebb koncertjét adta a Don Gatto.

fél 6kor kezdett a Wrong Side Of The Wall, akiknek itthon csak felületesen hallgattam bele a munkásságukba, de mégis nagyon bejött a koncertjük, egyszerű de mégis fílinges metálnóták, Oszi is marha jó énekes, a Purity Itself képében pedig már egy megkerülhetetlen slágere is van a zenekarnak. az biztos hogy legközelebb is megnézem őket ha beléjük botlok valahol. utánuk játszott a környékbeli Underestimated Cavedraw, akiknek eddig konkrétan a nevüket se hallottam sehol, de élőben úgy leszedték a fejemet hogy ihaj. atom mélyre hangolt, nem valami technikás, de azért nem is csontegyszerű metál, ami mondjuk könnyen lehet hogy 2 hanggal följebb játszva fele ekkorát se ütne, de ilyen mélyre lehúzva és ilyen hangosítással eléggé súlyos volt. egyedül a néhol depresszió-szintű dalszövegek miatt néztem furcsán, de ez tényleg csak ritkán jött elő, mert amúgy többnyire kb semmit nem lehetett belőlük érteni :D ezt leszámítva viszont tényleg rendben volt minden. az utánuk játszó Insane-t kihagytam, az ő műsoruk alatt érkezett a sátortársam tomi, ennek örömére szépen el is költöztettük a sátrat a fejem fölött egyensúlyozva (vicces látvány lehettem :D), aztán Blind Myselfre jöttünk vissza a kemping színpadhoz (ja, amúgy csütörtökön egész nap ennél a színpadnál lógtunk, a nagyszínpados 30Y/kiscsillag kaliberű zenekarokra nem igazán voltunk kíváncsiak, sőt nem is nagyon értettük hogy hogy kerülnek egyáltalán egy ilyen fesztiválra, na de mindegy is...)
szóval sose voltam nagy Blind fan, pár alapvetésen kívül nem is nagyon ismerem a számaikat, de ez a koncert kurva nagy volt. kristálytisztán szólt az egész, megőrülés a meglehetősen nagyszámú közönségben és a színpadon egyaránt, a dobost meg külön ki kell emelnem hogy mekkora állat. setlist téren mint mondottam vala nem állok a helyzet magaslatán, ami biztos hogy volt Budapest, 7 fok, Eső, Horrified by the Sun, Pomogácsok, Kain, Lost In Time, nagyjából ebben a sorrendben, plusz két feldolgozás, valahol félidőben a nagyferós MTV icon apropójából átírt Hegyek között, aminek a végére azért kedvesen odatoldották a Davidian outroját is, ráadásnak pedig "egy szám egy olyan bandától, amit egy állatról neveztek el." már ennél a bejelentésnél is eléggé begerjedt körülöttem mindenki, de mikor megkaptuk az arcunkba hogy ONE TWE THREE FOUR és beindult a Fucking Hostile, tényleg kő kövön nem maradt. ezek után 100% hogy most pénteken is megnézem őket a Dürer kertben.

The Haunted. a fesztivál egyik legjobban várt koncertje volt számomra, így aztán igencsak meglepődtem, mikor kezdéskor közel nem vonzottak annyi embert, és még rosszabbul is szóltak mint a blind... mindennek a tetejébe a kezdő Moronic Colossus sem tartozik a kedvenc számaim közé, viszont az azt követő 99-ra már eléggé felkaptam a fejem, nem gondoltam volna hogy egyből második számnak bedobják. innentől kezdve aztán jött az igazi slágerparádé, szóval miután megbizonyosodtam róla hogy nem, ez 3-4 szám után sem fog szebben szólni, szívbaj nélkül vetettem magam előre a második sorba, ahol minden szép és jó volt egészen az All Against All végéig (mekkora katarzis!), amikor is hirtelen abbamaradt a lendület, és ránk zúdítottak egy sor lassabb számot. persze biztos vannak akiknek ezek is ütöttek, de én végig azon gondolkodtam vajon mikor jön már egy jó kis Hate Song vagy In Vein vagy Bury Your Dead amire végre megint lehet pörögni, de sajnos a három közül csak az utolsót kaptuk meg, azt is pont utolsó számnak, aztán levonultak és vége. semmi visszahívás, fények föl, zene be, joccakát. grrr. pedig milyen szépen indult az egész... viszont a setlist második fele eléggé agyoncsapta a bulit, ami így nálam sajnos messze elmaradt attól, amit a Road Kill alapján vártam. kár.

setlist:
Moronic Colossus
99
The Drowning
Trespass
The Premonition
The Flood
The Medication
All Against All
The Guilt Trip
No Compromise
Forensick
D.O.A.
Iron Mask
Dark Intentions
Bury Your Dead

ja, azért meg külön haragudtam a koncert előtt hogy csak XL-es pólókat hoztak magukkal, és azt is csak fehérben. utána már nem annyira...

PÉNTEK

augusztus 20. jelentős részét nyírbátor legközelebbi kocsmájában, a sorompóban töltöttük, lévén a 110 forintos fröccsök, 250 forintos üveg borsodik és az "AKI NEM ISZIK AZ DISZKÓS!!" csapatszellem-építő csatakiáltások sokkal csábítóbban hatottak mint a 300 forintos, addigra már meglehetősen vízízű csapoltsör és a totál ismeretlen délutáni zenekarok. az első fesztiválprogram amit megnéztünk Hadházi László humorista előadása volt a munkahelyi unalom és a "na akkó' szivassunk meg valakit!" ötletek veszélyeiről, inkább nem idéznék belőle semmit de azt állíthatom hogy én ott kb megszakadtam rajta :D a nap első zenekara akiket fontolóra vettem hogy megnézzek a Cadaveres volt, de mivel már kb hárommilliószor láttam őket az évek alatt, inkább a borozós-vizipipázós tóparti arcolást választottam helyettük, amibe aztán sikerült annyira belemerülni hogy még a Cataractot is lekéstem. mondjuk nagyon nem tört össze a dolog, de azért legalább pár szám erejéig kiváncsi lettem volna rájuk.

végül is aztán Subscribeék fél9es kezdésével sikerült zenés üzemmódba kapcsolni magam, bár róluk is tudtam hogy nem fogom végignézni a bulijukat, mivel 20 perc eltéréssel kezdett a Fish! a másik színpadon, és némi mérlegelés után arra jutottam hogy odaát sokkal jobb parti lesz. persze subiék is pörögtek rendesen, jól is szóltak, minden szempontból hozták a kötelezőt (a szintisük mondjuk pont nem jött velük - pápá countenancing), csak lassan már ők is ugyanarra a szintre jutnak mint a cadaveres, annyiszor láttam már őket hogy kiszámíthatóak lettek a bulijaik, főleg így hogy lassan 3 éve ugyanazzal a setlisttel nyomulnak. ennek megfelelően nyitásnak most is The Devil Take The Hindmost, Crowd Of The Nobodies, Kiss and Kill Your Boyfriend, a New Noise feldolgozás, majd nagy örömömre még a The Fall of Mercia is belefért a tavalyi EP-ről. mivel a kiadása óta kb ez a kedvenc számom tőlük, az utána következő Oidipust meg sose szerettem igazán, nyugodt szívvel ballagtam át a kemping színpadhoz, ahol már javában készült a Fish!.
Krisztiánéknak amúgy sikerült is megijeszteniük hogy lemaradok a kezdésről, egyszercsak felzendült a távolból a You vs. Me, én persze egyből rohanok hogy ne maradjak ki semmi jóból, aztán pont mikor odaérek félbehagyják a számot, és rájövök hogy hja, akkor ez még csak a hangpróba volt... na akkor még van időm gyorsan elmenni wc-re is (amik egyébként tejesen korrekt mennyiségben és állapotban álltak rendelkezésre még az utolsó napon is), ahonnan visszafelé aztán a Köszi, de tényleggel is lejátszódott az előbbi jelenet :D még egykét perc szerelés után aztán végre Valahogy összeállt a buli, és le sem csillapodott bő háromnegyed órán keresztül. volt itt minden ami szem-fülnek ingere: a kötelező közönségénekeltetés és tapsoltatás, leguggoltatás slipknot módra ("lehet hogy szar popperek vagyunk de azért valamit csak lenyúltunk a metálosoktól.."), a szokásos nirvana betét a személyes üzenetben, újdonságként ható AC/DC betét a you vs. me-ben, némi kispál-oltás, a végén meg még matyi nadrágja is lecsúszott az egyik szám közepén :D természetesen a bulit a majdnem kalifornia című megasláger zárta, de utána azért még egyszer visszajöttek a srácok, és megköszönték, de tényleg.

setlist:
Valahogy összeáll
Csak a szívem
stand up
Legközelebb még közelebb
Szépen, hangosan
You vs. Me
Személyes üzenet
Magasan száll
Keep your secret
Majdnem kalifornia

Köszi, de tényleg

nagyjából ennyi is volt számomra az este színpad előtt töltött része, lehet hogy nem nagy trúság, de a Madball koncertjét is leginkább a guitar hero sátorban töltöttem (ahol sikerült egy életre megutálnom a Darkest Hour Demon(s) című számát D: ), Mnemic végéből azért még megnéztem 2-3 számot, de igazából sose voltam oda a matekszakos zenékért, a dán srácok alakításától se vágtam hanyatt magam. a nagyszínpados koncertek befejeztével aztán megint beindult a sörsátorban a "júlia nem akar a földön járni" és hasonló kemény metálzúzdákkal operáló éjjeli parti, úgyhogy inkább visszavonultunk a kemping környékére.

SZOMBAT

az utolsó napot az első este többé-kevésbé megismert The Sharon Tate-es srácok fellépésével nyitottuk. tetszett amit láttunk, elég pörgős bulit nyomtak a srácok, több számban 2 énekest is bevetve. egyedül a hangosítással volt problémám, sokszor nem igazán tudtam elkülöníteni a húros hangszereket, bár ha ilyesmi jellegű halálmetált első sorból hallgat az ember, ne is nagyon számítson másra, főleg ne egy fesztivál kisszínpadánál délután 2kor.
ezután a délután jelentős részét a sorompóban, illetve az onnan történő visszaúton töltöttük. történt ugyanis, hogy odafelé sikerült a tó megkerülése helyett kedves sátortársammal, tomival átverekedni magunkat a rövidebb oldalt borító nádason, amely hőscselekedetünkkel odaérvén természetesen el is dicsekedtünk mindenkinek. történt ezután, hogy a visszaúton már kb 7en vetettük be magunkat a nádasba, mondván "csak meg kell találni ahol az előbb kijöttünk, aztán sínen vagyunk!". hát azt nem sikerült megtalálnunk, csak 2 másik random arcot, akiknek szintén nem :DDD így indultunk el eztán a nádas megkerülésére, gondolván hogy a végén majd a fesztivál oldalában találjuk magunkat. és végülis így is lett, csak azzal nem számoltunk hogy előtte át kell verekedni magunkat egy erdőn, egy több méter széles csalántelepen, meg egy napraforgótáblán, ami kb másfélszer olyan magasra nőtt mint mi. mondanom sem kell, ez a fél órás kis túra is legalább olyan maradandó élményt okozott mint bármelyik kedvenc zenekarunk a fesztiválon :D

történt ezután, hogy az előbbihez hasonló izgalmakat keresve kedvenc "a kiskutyám belefulladt egy hordó sörbe, pénzt gyűjtök minden sör elpusztítására!" feliratú táblámmal lézengek föl-alá a fesztiválon, mikor egyszercsak ismerős hangokat hallok a kemping színpad felől.
* és itt jön az előbb megcsillagozott rész folytatása, ugyanis a közel10 zenekarnak le kellett mondania a fellépését, a szervezők pedig felkérték helyettük a Till We Dropot, hogy legyenek kedvesek és nyomjanak még egy bulit. ők pedig nyomtak, és ezúttal már nem is akármilyet! éppen a Be Kind, Please Rewind című sláger kezdésébe csöppentem bele, ami után rögtön bevetettek egy ADTR-feldolgozást is, mégpedig a You Should've Killed Me When You Had The Chance-t. óje! ezt két újabb, számomra eddig ismeretlen szám követte, az első egy gyorsabb, keményebb darab, a másodikat pedig egy nemrég elhunyt barátjuk emlékének ajánlották. szomorkodni azonban nem volt idő, sőt csak ez után kezdődött az igazi házibuli fíling! ellepték a haverok a színpadot, egyikük breakelt az újfent eljátszott akon/snoop dogg szám introjára, a többiek háttérvokáloztak a Twenty Two alatt, olyan is volt hogy egyszerre 3an énekeltek a kordonon állva. egyszer még a dobos is felpattant a helyéről hogy előrejöjjön énekelni, aztán meg alig tudott időben visszaugrani a helyére :D a műsort pedig ezúttal egy újabb ismeretlen szám zárta, ami egy durván egy perces energiabomba formájában öltött testet. személy szerint nekem sokkal jobban tetszett ez a koncert mint a csütörtöki, és meggyőztek vele a srácok hogy tényleg érdemes lesz őket fölírni a kedvenc bandáim közé.
rögtön a TWD után, fél7től következett a Paddy And The Rats, akiknek korábban csak pár számát sikerült elcsípni pannonia fesztiválon, de az alapján már tudtam hogy ez nem semmi mulatság lesz. háromnegyed óra folyamatos ugrálás, táncolás, heyheyhey, és persze az "AKI NEM ISZIK AZ DISZKÓS!!!" fesztiválszlogen bekiabálása sem hiányozhatott, amitől aztán már végképp úgy éreztem magam mintha valami ír kocsmában lennék egy falunapon. a leghangosabb reakciókat (legyen az éneklés vagy csak össznépi ó-ózás) a Pub'n Roll című nóta, a Song of a Leprechaun, a Fuck You, I'm Drunk, az AC/DC Thunderstruckjának hegedűs verziója, meg persze minden kocsmadal atyja, a Drunken Sailor váltották ki, amikbe itt belehallgatva igaz hogy én sem perdülök táncra a monitor előtt, de egy színpad előtt még pár száz mulatótárssal kombózva már nem sok olyan zene létezik ami jobban beszippantana. maradjunk is ennyiben, meg annyiban, hogy Paddy koncertet még, sokat!

a következő jelenésem fél9kor volt a nagyszínpadnál, ekkor kezdett ugyanis a Superbutt, akiket megint jó rég óta nem láttam, ennek ellenére az első számuk gyakorlatilag nyom nélkül haladt át rajtam, lévén nem is ismertem, meg amúgyis inkább azon tanakodtam vajon odamenjek-e haverkodni a tőlem 5 méterre bólogató scar symmetry énekeshez vagy ne. végülis nem mentem, amit aztán alaposan meg is bántam, de erről majd később. egyelőre azonban maradjunk csak a 'buttnál, akik második számnak bevetették a Broken Nose-t, és innentől kezdve olyan slágerparádé vette kezdetét hogy ihaj! a You And Your Revolutionről is pont a legjobb darabokat vették elő (Figure, Last Call, Lift Her, Blisters), köztük meg olyan közönségkedvencekkel dobálóztak, mint a Better Machine és névrokona, a Fishmachine. utóbbiban, ha már úgyis épp kishazánkban járt horgászni, felhívták vendégénekelni a holland haverzenekar Deliberate Jeopardization torkát, Markot, valamit a műsor egyetlen jelentős közönségmozgatása is itt történt ("sajnos Halász Feriék ma este már ellőtték a wall of deathet meg a leguggoltatást is, úgyhogy nekünk már csak a circle pit maradt..").
ezután következett egy rövidebb szünet a műsorban, bár ha jól emlékszek a lemegyünk/visszajövünk trükk nem került eljátszásra, csak András tartott egy kis mesedélutánt arról, hogy mennyire szerette volna mindig is eljátszani a Chaplin-filmek egyik legmókásabb jelenetét, nevezetesen amikor valakit pofándobnak egy tortával. ezen az estén pedig végre beteljesülhetett a vágya, levén két gitárosnak is mostanában van a születésnapja, ennek megfelelően két torta is be volt készítve a színpad szélén... BAMM :D miután a srácok sikeresen letörölték a gitárjaikról a krémet, folytatódhatott a buli, jött a Szájon át, majd zárásnak az elmaradhatatlan Pioneer. oh-la-la-la! én megint rájöttem hogy illene évi 1 alkalomnál gyakrabban elkapnom ezt a zenekart, mert kurva nagy bulikat tudnak csinálni... a levonulás után aztán szereztünk 2 setlistet is, meg egy darabot az egyik tortából, így már nem volt más hátra, mint elfoglalni két jó helyet az első sorban, és várni.

ugyanis a Scar Symmetry következett, az a zenekar, akik miatt igazából egyáltalán elhatároztam magam hogy na nekem el kell mennem azfesztre. kb negyed óra beállás és hangolás után (ami alatt azért már eléggé be voltam pörögve) a The Iconoclasttal kezdtek a svédek. egyik kedvencem az új albumról, és első sorhoz képest még a hangosítás is teljesen fasza volt, a fél perces intro után ki is tört belőlem a metállat, és meg sem állt a szám feléig. itt aztán elkezdtem körülnézelődni: hoppá, miért voltak már megint többen kíváncsiak a neves magyar fellépőkre mint a külföldire? hoppá, és ki ez az arc Jonas helyett akinek épp meggyűlik a baja ezzel a szólóval? néhány szám után aztán kiderült hogy Jonas hangosítói teendői miatt nem tudott eljönni Nyírbátorba, a beugró arcot pedig Mikaelnek hívják (a vezetéknevét nem értettem..), és pár apróbb pontatlanságot leszámítva teljesen korrektül játszotta végig a teljes műsort. a többiek is teljes pontossággal hoztak mindent amit az albumokon hallunk, Lars hangja is nagyon sokat fejlődött mióta a bandában van, bár itt-ott még mindig inkább lefelé mintsem felfelé visz egy hajlítást, Per meg hiába játszott 100%ra minden szólót, ha egyszer olyan halk volt a gitárja hogy alig lehetett azokat hallani. ez utóbbi probléma mondjuk hátrébb nem volt jelen, a Mind Machine alatt direkt hátrébbmentem lecsekkolni, gyönyörűen szólt minden. a buli egyetlen igazi gyengepontja szerintem a setlist volt, mert ugyan kaptunk ilyen finomságokat mint a Chaosweaver, a The Consciousness Eaters meg a Morphogenesis, viszont a Holographic Universe albumról (aminek effektíve minden egyes tételétől oda meg vissza vagyok, főleg a címadótól... uaaa!) ez utóbbin kívül semmi nem hangzott el. az általános közönségkedvenc Pitch Black Progressről mondjuk bevetésre került 5 szám is, szóval gondolom a nézők nagy része elégedetten ment haza, de az én kedvenceimet onnan is pont sikerült kikerülni, pedig a zseniális Deviate from the Form-ot többször is játszották már idén, nagyon reméltem hogy lesz nálunk is, de nem. azt se nagyon értettem, miért pont a The Path of Least Resistance-el zártak az srácok (bár ez még valahol érthető, lévén a PBP normál kiadásának zárószáma), azt meg főleg nem hogy hogy lehet hogy 9 szám után már le is vonulnak... persze nincs scar symmetry koncert The Illusionist nélkül, jól tudták ezt körülöttem azok a rajongók is akik onemoresongozás vagy scarsymmetryzés helyett egyből az említett számot kezdték követelni ráadásnak :D és persze jól tudta ezt a zenekar is, akik azért a várva-várt sláger elé betoldották még a Retaliatort is, majd a durván 45 perces (?!) műsor befejeztével vállvetve kiálltak középre, meghajoltak, Henrik még bedobott egy dobverőt egy srácnak aki a nevét kiabálta, aztán eltűntek a backstage félhomályában, én meg ottmaradtam egyedül a tudattal hogy hátbasszameg azért ez akárhogy nézem mégiscsak eléggé adta.

setlist:
The Iconoclast
Morphogenesis
Noumenon and Phenomenon
Pitch Black Progress
The Consciousness Eaters
Mind Machine
Ascension Chamber
Chaosweaver
The Path of Least Resistance

~~Artificial Sun Projection~~ (időhiány miatt kimaradt)
Retaliator
The Illusionist

ekkor jöttem rá hogy bizony az előbb oda kellett volna menni Larshoz, ugyanis pár percen belül Ken, a basszer megjelent a kordon backstage felőli végénél kialakult kis rajongócsoportban, majd némi pacsizást követően visszament és Per kivételével az egész zenekart kirángatta hozzánk! és omg, hogy ezek milyen jó arcok! sikerült mindegyikükkel aláiratnom a fesztiváltérképem, Larssal és Kennel közös képeket is csináltattunk (hé srác, aki fotóztál, ha olvasod ezt, szeretnénk már megkapni őket! :d), és készségesen válaszoltak bármilyen kérdésre. megtudtam végre hogy Mikaelnek Lagrén a vezetékneve, Roberthel játszik együtt a Facebreaker nevű zenekarban, és 5 egész napja volt megtanulni a teljes SS műsort szimplán hallás alapján (így azért már elég durva teljesítmény amit lejátszott), mivel Jonas ennyivel az azfesztes fellépés előtt jött rá hogy aznap Peter Tägtren vmelyik bandáját hangosítja valahol Németországban, és nagyon restellte hogy nem tudott eljönni... Henrik mesélt kicsit Christian távozásának körülményeiről (effektíve lusta volt turnézni és csomó ajánlatot miatta kellett visszautasítani úgyhogy kirakták) meg hogy honnan nyer inspirációt a dalszövegeihez ("lots of weird new things in sciences and how they connect to philosophy"). Lars maradt kinn a legtovább, ő tőlünk is sok mindenről kérdezősködött a fesztivállal meg az egész országgal kapcsolatban, egészen Living Colour kezdéséig eldumáltunk vele páran, aztán mikor már nem hallottuk egymás szavát, ő visszament a backstagebe, én meg elindultam át Isten Háta Mögöttre.

az ihm az a zenekar amibe körülöttem jópáran teljesen bele vannak habarodva, amiből aztán szép lassan rám is ragadt valamennyi, de azért nem mondom magam elvetemült rajongójuknak, élőben is láttam már őket párszor de eddig egyszer se hagytam ott az agyam. na de ez a koncert, ez most más volt. nem tudom miben, palika most is ugyanannyira keltette azt a látszatot hogy egyszerre abszolut nincs képben és mégis pontosan tudja mit csinál mint bármikor máskor, a többiek meg most se nagyon szóltak bele semmibe csak játszották a magukét, és ha már itt tartunk a setlistben sem volt semmi kirívóan különleges (avagy még mindig nem sikerült elkapnom se a berepülést, se a tipikus árvajelleget), de mégis volt valami az atmoszférában ami miatt azt kell hogy mondjam hogy ez, ez basszátok meg nagyon nagy volt! ami miatt még a mellettem tomboló, így éjféltájban már nem szomjas knapp oszi is azt hangoztatta már a második szám után, hogy ez idén a legjobb ihm :D nemis tudom mit írjak még, aki ott átérezte úgyis tudja, aki meg nem annak meg hiába próbálom elmesélni, lényeg hogy számomra méltó lezárását adta az ihm a fesztiválnak.

setlist:
Megbántani egy szabót
Kéjgáz
Élettér-elmélet
Jósolni bélből
Eredetileg (új szám)
Közelítő távolító
Tavaszi nemződüh
Aláírhatatlan történelem

Kanyarodási ceremónia

és igen, tudom hogy játszott még utánuk a Z.U.P. is, eredetileg kíváncsi is lettem volna rájuk, de úgy döntöttem hogy az előbbi SS/IHM kombót úgyse tudják überelni, szoval majd valahol, valamikor máskor találkozunk.
helyette inkább belevetettem magam a haverkodásba, megismertem a szintén nuskullról ismerős natokatonát, aki a the sharon tate vendégvokáljait is szolgáltatta, hát jelentem az emberünk élőben is iszonyat nagy arc :D belebotlottam ezenkívül egy környékbeli arcba aki emlékezett rám meg a kiskutyás táblámra pannonia fesztiválról, vele is elcseverésztem egy darabig a nagy sörsátorban, aztán egyszercsak kit látok felém közeledni? csak nem a scar symmetry-s lars? csak de! éppen egy csapolt sört iszogatott nem túl nagy lelkesedéssel, úgyhogy szépen oda is mentem hozzá és megint elkezdtünk dumálni. rá pár percre fölbukkant henrik is, én meg gondoltam ha már pólót egy darabot se hoztak, azért mégis legyen még valami haszna annak a félrerakott pénznek, meghívom a srácokat valami itókára. lars válasza konkrétan az volt hogy jó, akkor ő kér egy vodkát, cserébe meg majd küldenek nekem egy pólót. what?! nem akartam elhinni amit hallok, ezek tényleg ekkora jó arcok? de tényleg komolyan gondolta, a címemet is elkérte, hát mondom ilyen egyszerűen nem létezik :DDD jó, az más kérdés hogy a póló azóta se jött, talán már nem is fog, de mindegy, elmondhatom magamról hogy a scar symmetryvel ittam, azért ez se semmi. na meg ami ezután jött: bejelentették hogy lassan visszamennének a backstagebe... nem tartunk-e velük? hát hogy a fenébe ne! :D tomival bementünk hozzájuk, ott volt még ken is, aki amúgy talán a leginkább mosolygós figura az egész társaságból, meg még egy ismeretlen magyar srác, és ebben a felállásban ott dumáltunk és poénkodtunk nagyjából hajnali 4ig. eszméletlen szimpatikus volt mind a 3 svéd arc, tuti hogy ha megint jönnek, kapásból fülig érő vigyorral fogok közelíteni feléjük, szerintem esélyes hogy még emlékezni is fognak rám.
szoval egy igazi élmény volt ez az éjszaka, este, délután, az egész nap, sőt az egész fesztivál, és 100% hogy ha jövőre is fel tudnak mutatni legalább egy hasonlóan csábító zenekart, megint ott leszek, de könnyen megeshet hogy még anélkül is. a mi fezenünknél biztos hogy sokkal jobban megéri. egyébként tomival vasárnap délelőtt 10 órakor indultunk haza, immáron kocsival, ugyanis 2 srác akiket csütörtök este ismertünk meg felajnlották hogy elhoznak minket pestig, így a rémálom a máv utcában átélése nélkül tényleg abszolut csak pozitivan tudok visszaemlékezni az egész fesztiválra, mint a nyár utolsó nagy partijára. és ne feledjétek: AKI NEM ISZIK AZ DISZKÓS!!!

júni 15. as i lay dying

Thu, 17 Jun 2010 16:02:53 +0000

na itt is van a következö bejegyzés, de az a helyzet hogy most semmi frappáns bevezetö szöveget nem tudok kitalálni ugyhogy inkább csapjunk is egyböl a közepébe:

As I Lay Dying & Job for a Cowboy @ Dürer kert 2010.06.15

ez a közepébe csapás egyébként tegnap(előtt) is olyan faszán sikerült hogy JFAC kezdését sikeresen le is késtük, mikor besétáltunk a nagyterembe éppen befejeztek egy számot, és pár másodpercen belül már fel is hangzott egy wall-of-death wall-of-death kórus. na mondom ez igen, ilyen egy fasza lelkes közönség, még az is lehet hogy jó buli lesz ez? hát... nem lett. a zenekar a remek népmegmozgatási lehetőséget kihagyva egyből belecsapott a Knee Deep-be, én meg csak lestem a fejemet vakargatva hogy mi ez a hangosítás. közvetlenül a keverőnél állva kb semmit nem lehetett kihámozni abból hogy most mit is játszanak, lábdob lábdob lábdob, minden más el volt temetve jó mélyre. nemtudom hogy emiatt-e vagy alapból szar napja volt, de Jonny Davy énekes ennek a tetejébe még tök antiszocnak is tűnt, néha bemondta milyen szám jön és csá, ezen kívül csak egyszer volt olyan hogy circlepitezésre invitálta a közönséget, meg egyszer leállt oltogatni vmi kölyköt az első sorban aki számcímeket kiabált be. persze, lehet poénból oltogatni, de ez nekem nem úgy jött le. namindegy, ennek ellenére amúgy a közönség lelkesedése végig töretlen volt, kb minden szám után felzendült a JOB! JOB! JOB! kántálás, ment a stagediving, az Entombment of a Machine női sikolyát is mindenki egyként üvöltötte :D szóval a hangulat azért megvolt, viszont maga a zenekar engem nem győzött meg.

setlist (kb pontos, az eleje hiányzik, aki tudja hogy volt, kisegíthet:D)
Knee Deep
Reduced To Mere Filth
Regurgitated Disinformation
To Detonate and Exterminate
Ruination
Entombment of a Machine
Embedded

kb 20 perc szünt következett, ezt leginkább kinn a folyosón töltöttük, meg a pultnál sorbanállással, úgyhogy amikor hallottuk hogy AILD-ék mindjárt kezdenek, egy-egy korsó sörrel a kezünkben tértünk vissza a keverő elé. hiba volt. az intro szám alatt még nyugodtan el lehetett belőle iszogatni (egy kicsit túl sokáig is... az as-i-lay, as-i-lay kántálásból egy idő után jó magyar módra mia-fasz-van lett), de ahogy a this is who we are felvezetése után lecsaptak ránk a 94 Hours-el, felrobbant a terem. hirtelen a lábamon alig tudtam megállni, a sör fele meg természetesen a pólómon meg a hajamban végezte. nasebaj, gyorsan lehúzzuk a maradékot aztán levan róla a gond, indulhat a parti! a hangosítás mondjuk még mindig nem volt a topon, de nem is volt annyira zavaró mint cowboyéknál, lévén az AILD zenéje közel sem annyira tömény. plusz így még az is megtörténhetett hogy a következő két szám refrénjeinél simán túlénekeltük Josh-t, amit azért nem kicsit volt fíling hallani.

(vágom hogy nem sok minden hallatszik belőle, de nem találtam jobb felvételt. viszont annyira ezekszerint mégse énekeltük túl :D)

ezt követően viszont hirtelen leállt a buli, valaki följött bejelenteni hogy meghalt a PA kábel, ki kell cserélni, a bandatagok meg szépen elsétáltak hátra. a közönséget azonban ez sem törte le, beindult megint a zenekarnév-kórus némi tapsviharral megfűszerezve, aztán mikor pár perc múltán Jordan visszajött és rácsapott párat a dobra hogy kihallatszik-e, azonnal felhangzott hogy drumsolo! drumsolo! ő meg persze engedett a közakaratnak, jó két percig püfölte a bőröket, néha meg-megállva hogy éljenezhessünk egy kicsit. és persze közben megint végig helikopter módra pörgette a haját. állat :D

hamarosan aztán visszatértek a többiek is, Tim megköszönte a türelmünket meg hogy egyáltalán eljöttünk, majd mégnagyobb lendülettel (és jobb hangzással) folytatták a bulit a Beyond Our Sufferinggel. és megint megőrült mindenki. eztán jött az együtténeklős himnusz The Sound Of Truth (egyik legnagyobb kedvencem, koncert egyik csúcspontja), meg a pithimnusz Within Destruction, amit körbefutással kezdtünk, majd a szám közepén a lassú résznél mintha egy wall of death is lett volna, de erre nem mernék megesküdni, mivel ekkor éppen be voltam szorulva két elég magas arc mögé, és kb semmit nem láttam tőlük D: majd két új szám következett, ahogy én hallottam ezek közül a Condemned-nek volt nagyobb sikere, köszönhetően az elég egyszerű refrénjének (értsd: mindenki úgy üvöltötte a címadó sort ahogy a torkán kifért). amúgy az egész zenekaron folyamatosan látszott a lelkesedés, Nick például utóbb említett számnak a szólóját is kb 20 centiről játszotta az első sor arcába fülig érő vigyorral, Tim meg sokadszorra is megköszönte hogy ilyen sokan és ilyen jók vagyunk, meg kikérdezte ki melyik bulijukon volt ott korábban, aztán elkezdték a záró dalcsokrot a Meaning In Tragedy-vel. ezt az I Never Wanted követte egy elég jelentős közönségénekléssel, majd megkaptuk még a Confined-ot és szépen levonultak.
persze ennyi nem lehetett elég, indult is megint a közönségkórus, csak éppen nem lehetett tudni milyen nyelven... jobbról a klasszikus magyar visszázás szólt, elölről one-more-song!, egypáran eszájléjeztek, hátulról meg csak simán fütyörészett valaki. ez így ment kb másfél-két percig, aztán megszólalt a hangfalakból a Separation. na itt aztán megint nagyon elkapott az átszellemülés, a Nothing Lefttel együtt ez volt a koncert másik csúcspontja, a Foreverről meg mit lehet mondani, az a forever és kész. alap. még az üvöltős sorokat is egy emberként nyomta mindenki, a lassú résznél vastaps, a végén meg hatalmas éljenzés. ez után pedig, mintegy keretes szerkezetet adva a koncertnek, felhangzott a This Is Who We Are zongora outroja. és megint mindenki tapsolt. és valami olyan hangulat járta át az egész termet hogy hűha. ez a ráadás olyan szinten felrakta az i-re a pontot, hogy az majdhogynem nagyobb volt mint maga a betű.

tény hogy nem volt abszolút 100%-os a koncert, ahhoz kellett volna még egy The Darkest Nights, egy Parallels, meg egy Anodyne Sea (bár már ez is olyan hogy az első kettőben kb mindenki egyetért, a harmadik meg mindenkinek más). viszont ami volt, az tökéletes volt. komolyan, még a kis technikai malőr is jót tett a bulinak, legalábbis szerintem sokkal hatásosabb volt így egy kényszerszünetben elsütni a dobszólót, mintha csak simán bedobták volna két gitárcsere közé a koncert kétharmadánál. szóval all hail as i lay dying, és reméljük hogy minnél hamarabb jönnek megint (és hogy végre magukkal hozzák a darkest nights-ot is, hehe)

94 Hours
An Ocean Between Us
Through Struggle

Drum solo
Beyond Our Suffering
The Sound Of Truth
Within Destruction
Vacancy
Condemned
Meaning In Tragedy
I Never Wanted
Confined

Separation
Nothing Left
Forever

nosztalgia - 2008 aug 7. KSE & AILD

Sun, 13 Jun 2010 12:29:07 +0000

ugyebár rohamosan közeleg a jövő heti As I Lay Dying koncert, én meg most úgy döntöttem hogy ez remek ürüggyel szolgál arra, hogy fölrakjam a két évvel ezelőtti Killswitch Engage-el közös hangversenyük kapcsán keletkezett beszámolómat, amit akkor valami rejtélyes oknál fogva elmulasztottam, fél évvel utána meg már teljesen pointless lett volna, de most végre ittvan, öveket becsatolni, indul az időgép:

KSE & AILD @ Petőfi csarnok, 2008.08.07

ittjárt nálunk a killswitch engage meg az as i lay dying, vagyis pontosan nem itt hanem pesten a pecsában, de legalább eljöttek mo.-ig. el is határoztuk nzm komával meg a mátával hogy hát erre nekünk biza el kell menni, aztán így is tettünk. az odautat inkább nem részletezem (még a végén rendőrök kopogtatnának az ajtón... 0.o), a lényeg annyi hogy jó sok időhúzásnak meg egy kis eltévedésnek köszönhetően az a losing season-t sikeresen lekéstük. nagynagy bánatunkra, teszem hozzá... úgyse nagyon fogtak meg a májszpészes számok, a többiek meg abszolut nem is ismerték. mire bejutottunk a pecsába már a helyükön voltak az AILD cuccai, egy road paffogott balra-jobbra a dobcuccon, na mondom veszünk egy sört, mire megisszuk el is kezdik.

hát így is lett, tim-ék bármiféle intro nélkül simán csak fölsétáltak a színpadra, és elkezdték a through struggle-t. egyböl örültem a fejemnek, egyrészt mer egyik kedvenc számom, másrészt meg hogy akkor valszeg azt a setlistet játsszák amit én előre megnéztem neten. és lám igazam lett, folytatták is a nothing left-tel aztán a foreverrel. mondjuk azon meglepődtem hogy az előbbit csak úgy hipphopp elkezdték és nem járt hozzá az intro, de annyi baj legyen. az amúgy kurvára tetszett hogy a dobosuk milyen durván tud körbe headbangelni. komolyan, alig mozdította meg a fejét, mégis úgy járt a haja mint a helikopter. de csak fölül. ez hogy lehetséges? :D meg magamon is meglepődtem mikor tim bekonferálta a within destruction-t, hogy kezdjük el a circle pit-et, és egy pillanatig se tétováztam hogy na most akkor bemegyek és megmutatom, nehogy azt higyjék hogy fehérváron csak ilyen puhány balfaszok élnek (nemmintha bárki tudta volna rólam hogy fehérvári vagyok, de mindegy :D). aztán elővették a distance is darkness-t is amin kissé húztam a szám, mert igazábol ez volt az egyetlen szám a neten nézett setlisten amit nem szeretek, erre kidobáltak róla 5 sokkal jobbat ezt meg pont meghagyták. nyeh. na de utána tényleg jobbnál jobb számokkal folytatták, csak aztán hirtelen "we have 2 more songs", majd szépen felkonferálták és elkezdték a 94 hours-t... én meg elgondolkodtam hogy wtf, igy eltelt volna az idő? nem. aza helyzet hogy összesen 10 számot játszottak. ami kurvakevés. azon meg mégjobban kiakadtam hogy ha 94 hours megy, akkor utána confined és joccaka, de akkor ugyan hol a THE DARKEST NIGHTS? a leges-legjobb számuk, erre van pofájuk nem eljátszani? hát milyen dolog ez? namindegy gyorsan föleszméltem és végigzúztam az utsó 2 számot. meg a mátá is it követte el a legnagyobb jelenetét, áll mellettem 94 hours elején, néz, probál levegőt venni... aztán bejön a breakdown. mátá meg "najo nem birom tovább", berohan a moshpitbe és elekzd aprítani mint a turmixgép. nemnormális :D
utólag olvastam neten pár embertől hogy milyen szar volt a hangositás, mondjuk én nem értek hozzá de szerintem abszolut jó volt. végszónak? ha distance is darkness helyett a nights-ot játsszák, akkor tökéletes lett volna a koncert. így csak simán kurvajo volt.

setlist:
Through Struggle
Nothing Left
Forever
Within Destruction
Distance Is Darkness
Meaning In Tragedy
An Ocean Between Us
The Sound Of Truth
94 Hours
Confined

AILD után félig-meddig kiürült a terem, zolival sikerült előremennünk egészen a második sorig, láttam egy arcot aki szaksztott úgy nézett ki mint matt heafy (jelentéktelen töltelék információ XD), aztán vártunk killswitchre. meg azon néztünk milyen fasza poloik voltak az embereknek. csomo kse-s, persze. de volt ott in flames-töl heaven shall burn-ön át (azt meg honnan?!) hatebreedig mindenféle. ja amúgy ott helyben is kurvajo polokat lehetett volna venni, csak hát nem volt rá 4ezer forintunk...

oké ugorjunk, killswitch kezdés. ki nem találjátok mi volt az intro. SZUPERCSAPAT bazz :D én szakadtam, zoli meg csak nézett hogy hát ö azt se tudja mi ez. jovan fiam és még te hivod magad zeneileg müvelt embernek? -.-" aztán belekezdtek a daylight dies-ba, ami keménynek kemény de lassú, abszolut nem pörög rá föl az ember, szerintem kurvára nem jo kezdőszám. mondjuk a nép eléggé beindult körülöttem, meg énekelték a refrént (ez amúgy nagy erőssége egy KSE bulinak szerintem, mármint a közönségénekelés.) arrol viszont megint jó előre megbizonyosodtam hogy ugyanazt játszák mint amit neten láttam, tehát folytatásnak unbroken, aztán take this oath. na itt jött el az a pont hogy végre én is csatlakozni tudtam az éneklő néphez, innentől kb jó is volt a buli, főleg mikor kettővel utána elővették a breathe life-ot (abszolut kedvenc), meg a this fire-t. ez után viszont úgy döntöttem hogy nem bírom én ezt a heringesdoboz effektust, kicsit hátrébb megyek. közben howard konferálja a következő számot: "we need a little crowd participation..." na mondom magamba biztos vmi sing alongos lófasz jön, úgyis a rose of sharyn a következö. howard meg folytatja: "...so split down the middle!" WALL OF DEATH! na mondom anyád, jo gyorsan hátrébb kéne menni mer én itt meg fogok halni. végigrohantam a pit közepén és inkább kivülröl szemléltem a dolgot. de hogy ott milyen durvulás kezdődött, 1-2-3-4 és BAMM! és a szám feléig akkora aprítás ment ott hogy csak néztem. később megtaláltam a mátát, mint kiderült ő volt olyan állat hogy beálljon a falba, aztán onnantól kicsit hátrébb álltunk. meg megtaláltuk a fütyit is, hogy ő milyen okos gyerek. a magassági problémáját (legalább egy fejjel kisebb mindenkinél) úgy oldotta meg, hogy nem is próbált kilátni, inkább a lábaira támaszkodva headbangelt. egy órán keresztül. komolyan, akárhányszor ránéztünk, mindig a földet nézte és bólogatott. mindegy, a lényeg hogy jól érezte magát :D
közben a szinpadon is faszkodtak a tagok, adam D. pl ilyen gene simmons módra nyújtogatta a nyelvét mindenkinek gitározás közben, vagy épp egymás gitárját baszogatták mike-al. howard meg asszem valamelyik alive-os szám közben lecserélte a piros sapkáját egy feketére, félrecsapta a fején és rapperesen lépkedve/hadonászva sodorta a szöveget a mikrofonba. persze üvöltve. fura kontraszt, mit mondjak :D aztán a végére hagyták a legjobb közönségénekelős dalokat, a my curse-t, a bid farewell-t, meg a the end of heartache-t. ez utobbi gecidurván jól hangzott ahogy a nép énekelte, ezt legalább egyszer mindenkinek át kell élni... persze ha többször, az ellen se lesz rossz szavam :D ami nekem furán hatott hogy heartache után adam D csakugy bejelentette hogy "we love you thank you good night" és szépen leballagtak a szinpadrol. jó persze, alap hogy lesz ráadás, de azér mégiscsak lehetne szólni előre hogy "hé mingyá elhuzunk ugy énekeljetek ám" vagy valami. aztán persze jó gyorsan vissza is jöttek, eltolták a my last serenade-t, és a legvégére hagyták a holy divert, ami megintcsak durván népéneklős szám, vagy legalábbis ádáméneklős, mert konkrétan megint beszélni alig tudtam a végére, annyira nem volt hangom.

no tehát ha összegezni kell az egészet, akkor KSE kurvajo volt de AILD méginkább, a ráforditott 8000 pénzt meg bőven megérte a buli, szerintem sokkal jobban mint az idei fezen... főleg hogy utána meg hajnalig mászkáltunk pesten, ami (nekem legalábbis..) külön egy élmény, de az már nem ide tartozik.

KSE setlist:
Daylight Dies
Unbroken
Take This Oath
The Arms of Sorrow
Breathe Life
This Fire
Rose Of Sharyn
Still Beats Your Name
Fixation On The Darkness
My Curse
A Bid Farewell
Life To Lifeless
This is Absolution
The End Of Heartache

My Last Serenade
Holy Diver

utólag megjegyezném hogy akkoriban még elég kezdő voltam KSE ügyben, mai fejjel már egész más véleménnyel lennék a setlistjükről. egyrészt a két nyitószám azóta a legnagyobb kedvenceim a daylight albumról, főleg így egymás után, még az utcán hallgatva is teljesen magukkal tudnak ragadni, koncerten meg kb instant eldobnám tőlük az agyam, és kicsit haragszok is magamra hogy akkoriban nem fogtam föl minek lehettem szem- és fültanúja. másrészt meg reklamálhatnék hogy kevés az alive or just breathing-es szám, de inkább nem teszem, mert azokat amúgyis jesse-vel lenne az igazi megnézni (és csessze meg mindenki aki tavasszal látta őket együtt >.<)
no egyelőre köszöntem a figyelmet, jövö héten jövök megint egy AILD beszámolóval.

besztof 2009.

Fri, 22 Jan 2010 02:20:28 +0000

öö oké lehet kicsit elkéstem vele, de mentségemre szóljon a lista nagyját már rég megírtam, csak a befejezés csúszott mer vizsgaidőszak meg miegymás (na nem mintha arról lennék híres hogy széttanulom magam a szabadidőmben, de valami kifogás mégiscsak kell, hehe). naszoval 2009 legjobb albumai, nagy vonalakban, szerintem:

10. Shadows Fall - Retribution

a Shadows Fall 2007-es Threads Of Life lemeze állítólagos erősen mainstream orientált mivolta folytán eléggé megosztotta a hallgatóságot, úgyhogy ~~idén~~ vagyis most már tavaly úgy döntöttek a srácok, ideje visszatérni a gyökerekhez, és kaptunk egy újabb art of balance / war within jellegű anyagot tele metallica és in flames ihletésű riffekkel és szólókkal meg jó sok kiabálással. még a koncertek setlistjéből is kidobálták az összes threads-es számot. a fő probléma ott leledzik, hogy nekem meg ponthogy az a kedvenc albumom tőlük... és hiába ír matt bachand meg jon donais még mindig eszeveszett szólókat, hiába dobol jason bittner még mindig állatul, most is ugyanaz a helyzet állt elő mint a régebbi lemezeknél, nevezetesen hogy van itt pár hatalmas szám (My Demise, Dead And Gone, meg a Bob Marley ihlette War), de egészben mégsem tud annyira megfogni a cucc mint a threads-nek sikerült, a lemez vége felé sorakozó thrashesebb tételek meg kifejezetten laposak. igazából sokáig vaciláltam hogy megérdemlik-e a srácok a tizedik helyet, de aztán úgy döntöttem hadd jöjjenek, mert azért a fentebb említett számokat tényleg nagyon eltalálták.

9. Throwdown - Deathless

az a helyzet hogy nekik a régebbi dolgaikat nemnagyon hallgattam, jutubon meg különféle válogatáslemezeken találkoztam egy-két számmal, de egyik se nagyon fogott meg, se a tiszta hácé, se a panterás darabok közül. ez az új album viszont egy kicsit más, persze itt is elég erősen hallható Anselmo bácsiék hatása, de legalább ugyanennyire hajaz a dolog egy másik bandára is... bár azt kétlem hogy direkt kopizni akarnák őket, de sok helyen mégis akkora Sully Erna témák vannak, hogy ha aztmondanák hogy Godsmacket hallok, hát bizony elhinném. persze biztos vannak akiknek meg pont ez a bajuk a lemezzel, nálam viszont hatalmas pluszpont, és innentől kezdve azthiszem jobban oda kell majd figyelnem az orange county-beli társaságra. (még az a szerencse hogy az októberi Chimairával meg Unearth-el közös bulin szinte csak régebbi számokat játszottak, különben most verném a fejem a falba... mondjuk az unearth miatt így is verem, de az más kérdés.) hja, amúgy a Burial at Sea meg simán az év egyik legjobb száma.

8. The Empire Shall Fall - Awaken

ezen az albumon gyakorlatilag minden rajta van ami csak jó lehet a metálzenében: egypár göteborgi riff, egypár atom mélyre hangolt breakdown (nyolchúros gitár ftw!), itt-ott némi matekozás meg jazzezés, valamint minden idők egyik legszenvedélyesebb énekese, Jesse David Leach. igen, ő az aki az Alive or Just Breathinget is felénekelte / üvöltötte / károgta / amit csak akarunk. hogy akkor miért csak a nyolcadik helyre rakom őket mégis? igazából van pár rész ahol teljesen oda nem illő témákat dobálnak be a számok közepébe/végére a srácok, általában amúgy pont ezek azok a részek amik igazán kihasználják a nyolcadik húr adta hangtartományt, ezekről nekem leginkább a Meshuggah neve szokott beugrani. (ha esetleg most hülyeséget mondtam volna bocsánat, amúgy nem hallgatok Meshuggát, pont ezért mert tőlük sem jött be eza túlmatekozott lehangolt mókázás.) ettől függetlenül mindenképp érdemes meghallgatni az Awaken-t, Jesse szövegei még mindig isteniek, az előadásmódja úgyszintén, a We the People meg minden szempontból az év egyik legnagyobb nótája.

7. Scar Symmetry - Dark Matter Dimensions

ennek az albumnak elég sok közös vonása van az előző helyezettel, nevezetesen a svéd hatások (bár igazából a vérükben van, nem is tudom miért emelem ezt ki :D), a pincébe lehangolás, meg hogy agyonechnikáznak mindent. és igazából ők is ugyanezért jutnak csak a hetedik helyig, mert ~~idén~~ khm. tehát tavaly ők is kicsit túlzásba vitték a matekot, de ettől függetlenül azért itt is vannak jóságok bőven, különben nem is lennének rajta a listán. ami különösen dícséretes az az hogy sikerült úgy helyettesíteniük Christiant, hogy nem érzem úgy mintha valami egész más bandát hallgatnék (lásd régi vs. új KSE). mert igaz hogy se Roberth-nek, se Lars-nak nincs olyan karakteres hangja mint Älvestam mesternek volt, viszont az énektémák írásában simán hozzák az eddigi lemezek színvonalát. sőt, még azt is megkockáztatom hogy a Nonhuman Era refrénje talán az eddigi legjobb a banda történetében. a többiek meg (főleg a dallamos gitárszólóknál, OMG) most is ugyanolyan zseniálisak mint eddig, igaz hogy a Holographic Universe (mind a szám, mind az album) egyelőre felülmúlhatatlan mesterműnek tűnik, de ez az idei dalcsokor értékeiből nem von le semmit.

6. Fish! - Csinálj egy lemezt

konkrétan nem sok magyar banda van akikre azt mondom hogy a kedvenceim között vannak, de a Fish! csapata ezzel az albummal mindenképpen bekerült közéjük. eddig hiába voltak meg a kellemesen slágeres, együtténeklős, kissé faith no more minusz szinti jellegű dalok, valahogy mégsem kapott el nagyon a dolog, most viszont elkövették a srácok azt az ügyes húzást, hogy visszaváltottak magyar nyelvre. a szövegek meg valami olyan szinten eszméletlen jók, hogy azóta is fülig érő vigyorral hallgatom őket. televannak mindenféle mókás szójátékokkal, de nem úgy mint Lovasi bá és társai, nem, ezeknek könnyen kihámozható értelmük is van. meg valami olyan hangulatuk, amit fél éve nem tudok megunni. már csak élőben kéne egyszer elkapni őket.

(tőlük kivételesen rendes klipet linkelek, a Majdnem kaliforniat, mert az is zseniális)

5. Killswitch Engage - Killswitch Engage (2009)

hajaj. Adam D.-ék idei lemezéről konkrétan nyár óta nem tudom hogyan is vélekedjek. mondom inkább a száraz tényeket: Adam és Joel egyre sűrűbben alkalmazzák a régi In Flames-féle ikergitáros témákat (ami nálam általában kapásból imádatot eredményez), sőt a Never Again-ben még szólózásra is vetemednek, Howard meg minden eddiginél nagyobbakat énekel - akkor már megint hol a gond? ott a gond, hogy ez csak a lemez egyik felére igaz. a második felét meg olyan szinten semmitmondó töltelék számok alkotják, hogy az ember csak néz értetlenül, hogy ezt most komolyan ugyanaz a banda írta mint a Rose Of Sharyn-t vagy a This is Absolution-t?! és ha már semmitmondásnál tartunk, az se sokat segít a helyzeten hogy mit is énekel a mi Howardunk... azon hogy megint valami nő után sír majdnem az összes dalszövegében, lassan már meg se lepődünk, úgyis ezt játssza már 5 éve. azon viszont már nem tudok nem fennakadni hogy legalább 4 szám van, aminek a refrénje az "X sor/szám címe/Y sor/megint a szám címe" képlettel írható le. még ha nem is ír Jesse Leach féle himnuszokat, azért ennél mégiscsak tud kreatívabb lenni Mr. Jones ha akar, nem értem miért jók ezek a lebutított szövegek. szóval ha összegezni kell bizony ez az eddigi leggyengébb albumuk, viszont a Starting Over, a Reckoning vagy a Save Me meg akárhogy nézem simán a legnagyobb számaik között vannak, szoval az ötödik helyet azért bőven megérdemlik.

4. A Day to Remember - Homesick

őket meg abszolút nem is hallgattam amíg ki nem jött a homesick, csak olvastam hogy mindenki agyba-főbe isteníti őket, aztán gondoltam belehallgatok már hogy mire ez a nagy felhajtás. hát rá kellett jönnöm, hogy bizony van mire... hatalmasnagy partizenét játszanak a floridai srácok, talán a Blessed By A Broken Heart-hoz tudnám hasonlítani, annyi különbséggel hogy '80as évek szintipopmetálja helyett itt blink 182/sum 41 féle pop-punkkal vegyítve kapjuk a kötelező breakdown és csordavokál adagot. viszont ugyanolyan eszméletlen fogósak a refrének, ugyanolyan földbe döngölőek a breakdownok, és úgy egyáltalán ugyanolyan fülig érő vigyor ül ki az ember arcára már 2 szám után, mint azt a fentebb említett kanadai félőrülteknél megszokhattuk. elég meghallgatni a The Downfall of Us All kezdését, vagy az Another Song About the Weekend-et, akit ezek nem fognak meg, az reménytelen eset. amúgy ezelőtt volt már a társaságnak 2 másik albuma is, amiken nagyjából ugyanezen recept alapján játszanak, amiért mégis a homesicket istenítem az csak annyi hogy ezt hallottam először, ez fogott meg leginkább, na meg elég furán is nézne ki ha a 2009es toplistába egy 2007es albumról akarnék írni :D

3. Subscribe - Contradictions

na ez volt az az EP ami az utolsó pillanatban jött, nem látott de én hallottam, aztán szépen fölforgatta az egész listát. subiék ugyanis nekiálltak progressziv zenét írni, aminek az lett az eredménye hogy 22 percet kitevő 3 szám alatt hallhatunk itt latinos gitárvirtuózkodástól kezdve lovaglósmetálon át reggae-ig és EDDA művek feldolgozásig gyakorlatilag mindent, komolyan már csak valami drumnbass állatság hiányzik az összképből :D és az a legdurvább, hogy ezek az arcok tényleg bármiből aranyat tudnak csinálni... kötelező hallgatmány mindenkinek!

2. Papa Roach - Metamorphosis

csótányék az egyik első gitáralapú banda voltak akiket elkezdtem hallgatni még anno 2004 körül, és szerencsére azóta sem kellett csalódnom bennük. igaz hogy elég sokat változtak az Infest lemez óta, de az a sajátos Papa Roach energia még mindig ugyanúgy megvan bennük mint 10 éve, és ez az ami miatt az összes lemezükre rá merem mondani hogy imádom. a Metamorphosis kb egy az egyben a The Paramour Sessions vonalát viszi tovább, szóval az album címét nem igazán értem (hacsak nem Dave Buckner kilépésére akarnak vele célozni), meg a borítóra is elég furán néztem először, nade mindegy, a zene a lényeg, az meg szokás szerint hatalmas. egyszerűen nincs gyenge láncszem a lemezen, az összes szám rohadtul el van találva, bár az elején még volt pár darab amik kissé erőltetettnek tűntek, de most télen valami eszméletlenül rákattantam az egész lemezre, nem tudom hányszor végighallgattam buszozás közben, és így azok a számok is beértek amik eddig nem jöttek be annyira. különösen igaz ez a Lifeline-ra meg a Nights Of Love-ra amik azóta kb a legnagyobb kedvencek lettek az albumról a State Of Emergency mellett, ami meg még a legelső szám volt ami nagyon beütött. befejezésnek pedig még annyit, hogy VIVA LA CUCARACHA!

1. Lamb of God - Wrath

ha tavaly télen valaki azt mondja hogy lamb of god lesz nálam az év lemeze, hát elég furán néztem volna rá. éppen akkoriban ismerkedtem velük, meghallgattam párszor a sacramentet meg az ashest, de úgy különösebben egyik sem vágott fejbe. aztán februárban kijött a wrath... és először az se. aztán egyszercsak azon vettem magam észre, hogy valamiért mégis egyre többet hallgatom. aztán meg azon vettem magam észre, hogy ülök a buszon, üvölt a fülemben a contractor, és olyan szintű mészárlást rendezek rá ott egymagamban, hogy kb a fél busz elmeháborodottnak néz. akkor jöttem én rá hogy mégiscsak tudnak valamit ezek az arcok. azóta az imént vázolt jelenet rendszeresen ismétlődő eseménnyé vált, csak az ezt kiváltó számok váltakoznak, Contractor, Everything To Nothing, Condemn The Hive, Blacken The Cursed Sun, és még sorolhatnám... kevés zenekar van akiknek gyakorlatilag minden száma felér egy pofánrúgással, de Adlerék eléggé az élen járnak még közöttük is. nehéz olyan albumot írni ahol minden szám szélvészgyors darálásra és "szaravilágWUAAAAAARRRGHHHH" jellegű énekre épül, mégis mindegyik megjegyezhető és nem keveri őket az ember, de nekik mégis sikerült, és már nem is első alkalommal... amiben a Wrath még az eddigi albumoknál is jobb, az a hangzás, ennyire tisztán szerintem még egyik albumuk se szólt. az egyetlen problémám az albummal kb annyi hogy szerintem ha a The Passing után az Everything To Nothing jönne, az még gyilkosabb kezdés lenne mint az In Your Words, de igazából ez se probléma csak az én saját hülyeségem, meg amúgyis könnyen orvosolható egy egérmozdulattal a playlisten, amúgy simán hibátlan a lemez.

vicces amúgy hogy a wrath, a homesick meg a metamorphosis is még februárban jöttek ki és rövid időn belül biztostva is volt a helyük az élmezőnyben, a lista végén viszont rengeteget variáltam hogy mit is rakjak be meg hányadik helyre, mert volt még egy pár jó album, csak egyik se volt annyira hudejó, aztán nesze döntsem el hogy 10 egyformán jó album közül melyik hármat rakjam be... naszoval ánörebül mensönz, avagy amik kimaradtak:

Alestorm - Black Sails at Midnight (true scottish pirate metal ftw, ha egy kicsit többet hallgattam volna tuti ott lennének a top10ben)
The Devil Wears Prada - With Roots Above and Branches Below (kellemes, de valahogy mégse kapott el annyira mint a Plagues)
Darkest Hour - The Eternal Return (eszméletlen nagy gitárszólók még Kris Norris nélkül is, de egészben kissé összefolyik)
Five Finger Death Punch - War Is The Answer (popmetál, naés? van érzékük a dalíráshoz, nem is kevés)
Austrian Death Machine - Double Brutal (mondjuk ez főleg az Ahhnoldos ökörködések miatt, de azért a zene se piskóta)

meg van még valami amit mindenképp meg kell említenem, bár ez nem rendes album hanem egy koncert dvd, de attólmég rohadtul vártam, és nem is okozott csalódást... a Dark Tranquillity Where Death Is Most Alive című kétórás kis szösszenetéről van szó, ami valami olyan szinten fílingesre sikerült hogy alig hiszek az érzékszerveimnek. a banda lazán hozza az elvárható tökéletes szintet, stanne a világ egyik legjobb frontembere, a setlist is jobbnál jobb számokból áll, de ami igazán megkoronázza az egészet, az az olasz közönség. én eddig azt hittem hogy csak a portugálok meg a dél-amerikaiak ilyen átszellemültek hogy minden gitárdallamot óó-óózva énekeljenek, de olybá tűnik tévedtem, az olaszok is ugyanennyire beleélik magukat a zenébe, hogy a minden második szám után felhangzó dark-tran-quillity kántálásról már ne is beszéljünk. rég láttam olyan koncertfelvételt ami ennyire magával ragad még így itthon nézve is, mostmár tényleg nagyon meg akarom őket nézni élőben is. ha idén se jönnek, hát minimum morcos leszek.

júli 24. nine inch nails

Tue, 28 Jul 2009 22:18:32 +0000

nakérem éppen lakásfelújítás folyik és ki van húzva a net, szoval most nagy unalmamban úgydöntöttem írok valami szösszenetet a péntek estéről, aztán majd este föltöltöm. bár már most érzem hogy megint bele fognak kötni a helyesírásomba, de kit érdekel. tehát:

Nine Inch Nails @ Syma csarnok, 2009.07.24

kezdjük mondjuk azzal hogy néztem itt lastfmen meg jutubon Alec Empire videókat, konkrétan nem nagyon fogott meg, szoval gondoltam nyugodtan ráérősre vehetem a figurát, semmi jelentősről nem fogok lemaradni. ennek megfelelően kb fél 9-re értem symához, gyorsan összehaveroztam egy párocskával (vagyis ők jöttek oda megkérdezni hogy hol kell bemenni, mondtam hogy ifjúság útja felől, de akkor már menjünk együtt, ne egyedül nézzenek hülyének ha esetleg mégse :D) aztán bementünk, én meg gyorsan elmentem körülnézni körülnézni hátha találok valami ismerőst. hát senki. oké, vissza újdonsült társaságomhoz, aztán előrementünk a tömegbe, és bal oldalon kb a hangfalaktól 15 méterre álltunk meg. nagyban szólnak a mindenféle industrial zenék, színpadon pakolászás, próbálgatják a füstöt, fényeket, miegymás, mi meg közben azon kezdtünk el filozofálni, vajon mikor lesz vége ha még az előzenekar is csak most kezd?! aztán kb 9 körül egyszercsak kialudtak a fények, elkezdődik az intro, srác mellettem poénból megkérdi hogy "na most akkor ez már nin?", én meg kb. két másodpercre rá fülig érő vigyorral vágtam rá hogy IGEN, miután realizálódott bennem hogy bizony ez az intro nem más mint a Pinion... nade ezt most hogyan miért, hát a support kimarad?.. bár kit izgat bazz itt a NIN! (amúgy koncert után világosítottak föl hogy alec 8 körül kezdett és fél órát játszott, szoval mire én odaértem már rég be is fejezte.)

szoval Pinion. konkrétan így élőben jöttem csak rá hogy ez mennyire jó intro, főleg ha még vagy másfél percig nyújtják, a végére úgy fölhúzza az ember agyát hogy nemigaz, és alig várja hogy kitörhessen belőle az állat. ésakkor felzendült a Wish. anyád! egyik legnagyobb kedvencem, perfekt hangosítással, el is kapott a lendület rendesen, főleg mikor rögtön utána lenyomták a Last-et is. a March of the Pigsnél szépen elbúcsúztam magamban a reménytől hogy eljátsszák a Heresy-t vagy a Sin-t is, de a partizás persze ettől sem állt meg, elég volt egy pillantást vetni ilan rubinra, olyan elszántan ütötte a dobcuccot hogy öröm volt nézni. az meg külön mókás volt mikor a nagy csépelés után egyszercsak fölpattan, átszalad a zongorához, lenyomja a "doesn't it make you feel better" részre a kíséretet, majd visszaül ésugyanolyan lendülettel csapkod tovább. majd ha már a disznóknál tartunk, jött a Piggy is, bár ez valahogy nem ütött akkorát, talán túlságosan is azt vártam hogy trent szépen lemásszon a kordonhoz és a tömeggel énekeltessen, de nem csinálta, pedig ez a szám úgy a legnagyobb móka. aztán rájöttem hogy igazából az az én bajom hogy a bal fülem sokkal nagyobb adagot kap, és szépen nekiálltam beverekedni magam a tömeg közepébe, miközben a banda sorra játszotta az oldszkúlabbnál oldszkúlabb számokat. a Gave Up elejére már sikerült találnom egy egész kellemes helyet, hallani is tökjól lehetett és még 2 méteres fejrázós állatok se álltak előttem, ugyhogy a dal végi "i tried but i gave up" leállást már nyugodtan üvöltöttem együtt mindenkivel.

ezután kicsit visszavettek a tempóból, justin előszedte a színpad szélén már jó előre bekészített nagybőgőt, trent meg beállt a zongorához és elkezdett improzgatni, majd belekezdett a La Mer-be, ami amúgy rendkívül bosszantó módon az egész este egyetlen The Fragile-os darabja volt... bezzeg az olaszok megkapták a The Fragile-t, a Somewhat Damaged-et meg The Day the World Went Away-t is, hát fuck -.- na de ami ez után jött, az bőven kárpótolt az összes elmulasztott számért: Something I Can Never Have. huh basszameg, hát erre aztán abszolut nem számítottam, de konkrétan sokkal jobban örültem neki mintha egyből a march után jött volna, ott megtörte volna a lendületet, így egy másik lassabb szám után viszont kegyetlen nagyot ütött. és az az átélés amivel trent végigénekelte az egészet, meg ahogy a közönség minden szót vele együtt énekelt, hát arra szavak nincsenek. ~~mondanám hogy inkább nézzétek meg, de konkrétan egy darab felvétel van róla jutubon, az meg nem valami nagy minőség, szoval inkább hagyjuk~~. no azóta már van róla jobb video, szoval mégiscsak mondom, nézzétek meg:

kicsit reménykedtem magamban hogy talán lesz a Right Where It Belongs is, na az után már komolyan eldobtam volna az agyam, de persze nem lett, viszont jött még pár lassabb darab, a Non-Entity meg a Gone, Still. ez utóbbit amúgy amit csak ilan, justin és robin játszották, egyik mellettem álló arc meg is állapította hogy ez biztos a "trent kimegy zuhanyozni" című szám :D ezután kezdett szép lassan megint bedurvulni a buli, a The Downward Spiral elején persze még zongoráról ment a jól ismert dallam, de az albumon eltorzítva hallható befejezésből élőben elég nagy döngölés lett, hogy aztán Mr. Self Destruct-tal még egy fokozattal följebb kapcsoljunk: ebből is eltűntek az efektezések, és tisztára mintha valami gyors zúzós punk számot hallottunk volna. ütött.

a sebesség ezután is megmaradt, csak a megidézett korszak lett más, jöttek az újabb keletű számok, aminek személy szerint nem annyira örültem mivel az utolsó két albumnak nem vagyok nagy híve, de pl. a Survivalism-re nagyon rákattantam az azóta eltelt néhány napban, ami simán a koncert érdeme. az "all a part of this great nation" részt különösen móka volt énekelgetni, meg a végén robin szólóján is nagyot néztem, egy "eddig miért nem tünt föl hogy ez ilyen jo?!" gondolattal kiegészülve. ezután jött azon ritka pillanatok egyike amikor trent megszólalt, mivel a "hey pigs"en meg a kötelező tenkjúkon kívül nem sokat mondott a mikrofonba egész este, mondjuk most se vitte túlzásba, bemutatta a bandatagokat meg "thank you for your support, i hope you're having fun" aztán ennyi, de végülis úgy vettem észre hogy koncerten sose magyaráz túl sokat, szoval elnézhetjük neki. a másik hosszabb felszólalást pedig a Dead Souls után követte el, miszerint "pár éve kiadtuk a year zero albumot, ami kb arról szól hogy amerika most milyen szar hely, george bush milyen szar ember, de talán nélküle már jobban fognak menni a dolgok" satöbbisatöbbi, "this is the song that defeated george bush," és elindult a The Hand That Feeds introja. na innentől kezdve nagyon durván odatette magát a közönség, az utolsó két számra egy emberként ugrált és üvöltött mindenki, komolyan alig bírtam megállni a lábamon, annyira vitt a tömeg. a Head Like a Hole végeztével aztán lementek, de persze jó gyorsan vissza is jöttek, a ráadás pedig mi más is lehetett volna, mint a Hurt. világító öngyújtók mindenfelé, még a somethingnál is hangosabban énekelő közönség, és valami hatalmas hangulat...

setlist:

Pinion
Wish
Last
Discipline
March of the Pigs
Piggy
Reptile
Burn
Gave Up
La Mer
Something I Can Never Have
Non-Entity
Gone, Still
The Downward Spiral
Mr. Self Destruct
1,000,000
Echoplex
Survivalism
The Good Soldier
Dead Souls
The Hand That Feeds
Head Like a Hole
Hurt

bár néhány aprósággal még ütősebbé lehetett volna tenni a bulit (pl ha kicsit többet játszanak a The Fragile-ról, vagy ha Reznor kicsit beszédesebb, de akár a Pretty Hate Machine-ről is jöhetett volna még egykét darab hamár úgyis most van a 20. évfordulója...), de így is hatalmas élmény volt, 10ből minimum 11 pont, ha tényleg fognak még valamikor turnézni akkor egyértelműen ott a helyem (oké tudom, hol van az még...), azt a something i can never have-et meg amíg élek nem felejtem. köszöntem a figyelmet.

Slania

Mon, 20 Apr 2009 17:07:40 +0000

oké nembirom tovább, muszáj írnom erről az albumról, mert ez valami eszméletlen. szoval az Eluveitie nevű svájci társaság Slania albumáról van szó, amire olyan szinten rákattantam az utóbbi két hétben, mint idén még kb semmire. most is szünet nélkül harmadszor hallgatom végig, és egyáltalán nem érzem úgy hogy bármi mást akarnék betenni helyette. és megint az a helyzet hogy "hát ha én ezt tavaly is ismertem volna tuti máshogy nézne ki az a 2008 top 5..."

hmm najo lehet kicsit lassítani kéne a tempón és le kéne írni egyálalán mi ez, ha már így kapásból ennyit istenítettem. szoval az egész ugy kezdödött hogy Lilla átküldte msnen az Inis Mona c. számot hogy ez mennyire jo, hát mondom oké megnézzük, elinditom és baazmeeg. folk dt! =o naszoval a recept a következő: fogjuk a Dark Tranquillity 21. században kiadott dolgait, vonjuk ki belőle a lassú zongorás részeket, és helyette adjunk hozzá egy nagy adag kelta népzenét, furulya, hegedű, tekerőlant, skótduda meg ehhez hasonló hangszerekkel előadva. persze tudom én hogy nem egy eget rengetően új dolog ez a folk metál, de ilyen kelta+göteborg párosítást még egy bandától se hallottam (bár az is igaz hogy nem is ismerek túl sokat ebből a műfajból), és azért az sem mindegy hogy a göteborg részt mennyire művelik jól. márpedig itt a gitártémák meg Chrigel hörgése is teljesen a Character / Fiction albumokat idézik (a The Somber Lay kezdése pl egy az egyben a Terminus (where Death Is Most Alive) folk ikertestvére), amiért már alapból imádnám őket, de ezekkel a folkos részekkel még inkább magával ragad az egész. és még azt is sikeresen kivédik vele hogy bárki kopibandának csúfolja őket, mert akármennyire is martin henriksson riffeket játszanak, egészben nézve mégis tök más az eluveitie hangulata. ugyanis amíg a dt szigorúan éjszakára való zenét csinál, addig őket a kelta dallamok miatt akár fényes nappal is fülig érő vigyorral hallgatom, és mindig valami olyan kép jut róla eszembe hogy valami tó partján vagyunk kinn a világvégén, körülöttünk mindenfelé erdő, és gyüjtjük a fát, és tábortüz, és fíling. majd ha nyáron megyünk sátorozni, tuti ez lesz hozzá a soundtrack ^_^

egybknt van egy pár olyan szám is ami kissé elüt a többitől, pl. a fentebb említett Inis Mona, bár ez annyira nem is, csak annyi a különbség hogy konkrétan nem a Character ugrott be róla először, hanem hogy a verzéi azok tiszta The Wonders at Your Feet... magyarán hogy tukatuka meg blastbeat helyett itt egy kicsivel visszafogottabb a tempó. meg kb ugyanez igaz a címadó Slania's Song-ra is, csak ebből még nagyrészt a hörgés is hiányzik, és helyette az egyik zenész leányzó énekel gall nyelven. egybknt szerintem ez a leggyengébb szám az albumon, oké erre se mondom hogy rossz, csak hát ilyeneknek mint a Gray Sublime Archon vagy a Bloodstained Ground a nyomába se ér. aztán az album végére kapunk még egy egy 6 és fél perces instrumentált is, Elembivos néven, ami egy szintén keltásan hangzó lassan kántált szöveg köré épül. ez alá jön be először egy egyszerű ritmusgitár, amire aztán nagyjábol az összes hangszerrel kapunk egy szólót, köztük az album egyetlen rendes gitárszoloját, ami megintcsak elég szépen el lett találva. közben fokozatosan egyre élénkebb lendülettel halad a szám, hogy a végén a blastbeat szintnél elhalkuljon, és visszatérjen az elején hallott kántálás, ami aztán szintén elcsöndesedik. ezután még bónuszként megkapjuk az introként hallott Samon akusztikus verzióját, ami után aztán nyugodtan berakhatjuk az eredeti verziót is, és elkezdhetjük elölről az egész albumot. akár naponta többször is. és ez igy kurvajó.

amúgy van a társaságnak több lemeze is, de a 2006-os Spirit valahogy nem ütött be ennyire, az új Evocation I: The Arcane Dominion-ön meg elég élesen stílust váltottak. bár állítólag még idén kijön a második része is, amin majd visszatérnek akusztikusból a metálkodásba, szoval azt azért eléggé kíváncsian várom. no de azthiszem mára eleget meséltem, közben negyedszer is végigment a cucc ugyhogy mostmár megyek és keresek valami mást, zárásként még kaptok egy klipet, szokjatok rá ti is: